II. emelet

A Terror Háza Múzeum állandó kiállítása a második emeleten kezdődik. Ezen a szinten 8 kiállítóhelyiség és egy kisebb vetítőszoba van. A kiállítás tematikája időrendi sorrendben követi a magyarországi totális diktatúrák berendezkedését. Az első terem, amely az egész állandó kiállításhoz mintegy bevezetésként szolgál, a Kettős megszállás terme. Itt Magyarország náci és szovjet megszállását mutatjuk be. Pontosan meg is jelöljük azt a napot, amelyen a kiállítás fő témájához, a totális diktatúrák létrehozásához a hátteret egy idegen nagyhatalom megteremtette: 1944. március 19-e, a náci megszállás napja, a nemzeti függetlenség elvesztése. A következő teremben, a Nyilas folyosón a nyilas uralom, azaz a totális diktatúrák kezdőpontját is megjelöljük. Ebben a teremben a végtelenül cinikus „Kitartás, jövünk!” szlogen mintegy felvezetése mindannak a borzalomnak, amely a házhoz kapcsolódó történet kapcsán bemutatunk. A Nyilas teremben a teljes, szürreális káoszt és borzalmakat próbáljuk visszaadni, amelyet a nyilas pártszolgálatosok terrorja jelentett az ország számára. A következő, a Gulág-Málenkij robot terme azokra a magyarokra – civilekre, hadifoglyokra és politikai elítéltekre - emlékeztet, akiket a szovjet csapatok kényszermunkatáborokba hurcoltak. A terem nagysága, a terem padlót borító térkép, a visszaemlékezések, a terem falán elhelyezett faborítás jól mutatja a volt Szovjetunió végtelen térségeiben fogságban tartott barakklakó 700 000 magyar reménytelen sorsát. A következő kisebb kiállítóhelyiség a közben bekövetkező hazai változásokat mutatja be: ez az Átöltözés terme. A háború után a kezdeti várakozásokkal ellentétben nem demokrácia és piacgazdaság, hanem egy újabb totális diktatúra és egy a józan ésszel szembenálló gazdasági rendszer épült ki Magyarországon. A diktatúrák cserélődését, de lényegi egyezését, „átöltözését” mutatja a terem közepén forgó installáció egy nyilas és egy kommunista politikai rendőri egyenruhával – amelyek elvileg szemben állnak egymással, valójában pedig ugyanazon érme két oldalát jelentik. Ezután a látogató a már kiépült kommunista diktatúra mindennapi valóságába léphet be, az ’50-es évek termébe. A terem első felében szavazófülkék vannak, az egypárti „szocialista demokrácia” emlékére, majd a hivatalos optimizmust és jókedvet sugalló berendezés után láthatjuk, hogy mi volt a függöny mögött: a terem hátsó részének berendezése a társadalom fölött megvalósuló totális kontrollt mutatja be. Ezután a Szovjet tanácsadók termét láthatja a látogató: mint ahogy a Nyilas teremben is utalunk az idegen nagy testvér jelenlétére, ugyanígy a szovjet tanácsadók termében azon szervezetek világába nyerhetünk bepillantást, amelyek felügyelték Magyarország szovjetizálását. Az utolsó kiállító teremben pedig egy hosszú ideig elhallgatott, de annál fontosabb témáról, a kommunizmussal szembeni magyarországi ellenállásról kaphatunk képet. A vetítőszobában a látogatók helyet foglalhatnak és teljes hosszukban nézhetnek meg korabeli propagandafilmeket.

I. emelet

Az első emeleti tárlatot az át- és kitelepítés terem nyitja, amely a második világháború utáni kollektív üldözés időszakát mutatja be. Több mint 200 ezer német származású honfitársunkat sújtotta a kollektív bűnösség vádja és a kitelepítés, míg a győztes, később „baráti” Csehszlovákia közel 100 ezer magyart kényszerített szülőföldje elhagyására. Tovább haladva, - az egykori pribékek által tornateremnek becézett - vallató szobához jut a látogató, ami a többszöri átépítés ellenére is mementóként áll még. A beszolgáltatás terem zsírkockákkal kirakott labirintusa a parasztság elleni terrort idézi meg, és emlékeztet a kisbirtokosra, „kulákra”, zsellérre, földmunkásra, akinek sok esetben utolsó szem búzáját vette el a kommunista hatalom. Az ÁVÓ-s arcképcsarnokon át az államvédelem rettegett vezetőjének, Péter Gábornak a szobájába vezet az út, ahol az íróasztal és vele szemben a priccs, a szovjet proletárdiktatúra gyakorlatát is szimbolizálja: a forradalom felfalja gyermekeit. A politikai megrendelésre lefolytatott, és a párt által kézi vezérléssel irányított koncepciós és kirakatperek brutalitását tárják elénk az Igazságszolgáltatás terem aktái és dokumentumai, a középpontban futó Nagy Imre per filmkockáival. Az ezt követő propaganda- és a mindennapi élet terem fotói és plakátjai az „emberarcú-, és élhető szocializmus” abszurd világába kalauzolnak, míg végül a „magyar ezüst” alumínium termén keresztül a felekezeti és Mindszenty teremig jut a látogató. A felekezeti terem földbe sűlyesztett keresztje, a fölötte hangszóróból harsogó gyűlölettel, és Mindszenty palástja az eltiport szerzetesrendek ereklyéivel a materializmus háborúját jelképezi a szakrálissal, az embertelenség küzdelmét a humánummal.

Földszint

A földszinti helyiségek, a lépcsőház és a belső udvar nem tartoznak a szorosan vett kiállítótérhez, mégis szervesen illeszkednek a Terror Háza Múzeum koncepciójához. Az előtéri lépcső végén elhelyezett két márvány emlékoszlop, az előcsarnokban játszott rövid klip, a kávézó berendezése és az ott vetített filmek, valamint az udvaron látható tank mind arra figyelmeztet: ez a ház nem közönséges lakóház, mint ahogy nem hétköznapi a történelemnek az a sötét szakasza sem, amelyet a ház történetéhez kapcsolódva bemutatunk. A lépcsőház szoborgalériája a diktatúrák torz, keserű tragikomédiájára utal: arra, hogy milyen nevetséges és bumfordi volt az a próbálkozásuk, hogy a teremtés rendjén erőszakot tegyenek.

Pince

Az alagsor cellái a megrázó, végzetes emberi valóságot tárják látogatóink elé. Lassan haladó lift vezet a földi pokolba, időt ad az átlényegülésre, a befogadásra. Az ereszkedés során, egy filmen a kivégzés módszerét tárja fel semleges személy, semleges hangon, a maga rettentő egyszerűségében. Megszűnik az idő, csak a fekete tér marad. A pincébe érve mindenki elnémul, nehéz bármit kérdezni, mondani, emberi szavakkal megvilágítani.
Az alagsor egyik fele rekonstrukció, eredeti állapotában mutatja be a múlt század közepének állapotát, sűrítve mindazt, ami a negyvenes-ötvenes évek lényege volt: félelem, terror, nyirkos sötétség, infernó.
A cellák variációi az emberi gonoszság találékonysága felől nem hagynak kétséget. Vizes cella: napokig, térdig hideg vízben…, rókalyuk: a teljes sötétség egy méter magasságú térben…, karcer: a bezártságérzet tébolya, fél méter alapterületű lyukban… Kínzókamra, melyről eszünkbe jut a hatalom végletes cinizmusa. Nem egy elzárt katonai börtönben vagyunk, nem egy várbörtön mélyén, hanem a polgári világ sugárútján, fél méterre a járdától, az emberek hétköznapi világától. Gondoljunk a hangokra, melyek kihallatszottak…
A pince másik fele a tematikus kiállítás folytatása: Internálás, 1956, Megtorlás, Kivándorlás, mely termek tovább követik a kronologikus rendet.
Az elénk tárt múltat a Könnyek Termével (a halálos áldozatok névsorával), illetve a Tettesek Falával hagyjuk magunk mögött, utóbbi a diktatúrák fenntartásában közreműködők arcképes listája.
A teljes történelmi keretet a szovjet csapatok kivonulásának emléke zárja, a kiállításon megtett utunk tág értelemben az idegen megszállás kezdetétől a megszállás végéig tart.