Negyven évvel ezelőtt történt. Magyarország agresszorként lépett az akkori Csehszlovákia földjére. A szovjet, a keletnémet, a lengyel és a bolgár hadsereggel együtt részesei voltunk annak a szégyenletes akciónak, amely eltiporta a Prágai Tavaszt. A Prágai Tavaszt, mely emberarcúvá igyekezett formálni a kommunizmust Csehszlovákiában. 1968 augusztus 21-ére virradóan  a Szovjetunió, hazánk segítségével, durván beavatkozott Csehszlovákia belügyeibe, megszállta az országot, és katonai agresszióval kényszerítette vissza a pártállami diktatúra viszonyai közé.

A megszálló magyar hadsereg részére a harckészültséget július 26-án 22 órakor rendelték el. Másnap már el is kezdték a kötelékek átcsoportosítását a csehszlovák határtól 60-70 km-re lévő indulási körletekbe. A magyar 8. gépkocsizó lövészhadosztály – valamivel több, mint 10 ezer katona, 142 harckocsi, 82 felderítő-, úszó gépjármű, 17 úszó harckocsi, 158 löveg és aknavető -,  átkerült a Varsói Szerződés „Dél” Hadseregcsoportjának alárendeltségébe.

A magyar csapatok augusztus 20-án 24 órakor, három oszlopban – Balassagyarmatnál, Parassapusztánál és Letkésnél – lépték át a csehszlovák határt, és kezdték meg a számukra kijelölt zóna megszállását. Mozgásukat a magyar légierő biztosította.

A megszálló erők összlétszáma megközelítette a 250 ezer főt. További több mint kétszázezres tartalékhaderő állt a határoknál készenlétben. A megszállás két hónapig tartott. A Magyar Néphadsereg első alakulatai október 21-én és 22-én érkeztek vissza helyőrségeikbe, utolsóként október 31-én 9 órakor, a 31. harckocsiezred indult haza.

Ezek a tények.

Mint ahogy az is tény, hogy a csehek és szlovákok dühvel és elkeseredettséggel fogadták a megszállókat, köztük minket. Passzív ellenállást tanúsítottak. Jelszavuk az volt: „Ne láss, ne hallj, ne tudj semmit, ne érts semmihez, csak az erőszaknak engedj!”Prága utcáiról eltüntették az utcatáblákat, a tankok nem találták meg azokat a középületeket, amelyeket el kellett volna foglalniuk.

Kedves Barátaim,

1968-ban, amikor szembefordultunk cseh és szlovák barátainkkal, mi is megszállt ország voltunk. 1945 óta szovjet csapatok állomásoztak hazánk területén. 1956-ban fegyveres szabadságharcot vívtunk a hatalmas Szovjetunió ellen, de elbuktunk. Tőlünk is, akár Csehszlovákiából, csak 1990-ben vonták ki a Vörös Hadsereget. Döntésünk, hogy mi is segédkezünk a Csehszlovákiában megindult reformok eltiprásában, nem egy független, szuverén állam mérlegelésének eredménye volt, hanem olyan reálpolitikai kényszer, amely kiszolgáltatott helyzetünkből következett. Mindez nem ment fel bennünket a felelősség alól, az alól a kötelességünk alól, hogy megkövessük cseh és szlovák barátainkat.

Azon a negyven évvel ezelőtti nyáron a magyar társadalom még nem ocsúdott fel 1956 tragédiájából. A forradalmat és szabadságharcot követő brutális megtorlás még éppen hogy alábbhagyott. Csak öt év telt el azóta, hogy részlegesen megnyíltak a börtönök. Wittner Mária például csak 1970 tavaszán szabadult. Ezért csak kevesen emelték fel szavukat és ítélték el Csehszlovákia megszállását. Heller Ágnes, Márkus György és Mária, Lukács György, Hegedűs András, Tömpe András, olyan marxista értelmiségiek, illetve jól kipróbált vezető káderek, voltak akik ugyan nagy kockázatot vállaltak, mégis számíthattak arra, hogy a rendszer kesztyűs kézzel bánik majd velük.

Én most egy olyan egykori kiskatonára szeretnék Önökkel együtt emlékezni, aki egyszerű honvédként emelte fel hangját Csehszlovákia megszállása ellen és viselte ennek következményeit. Harsányi Istvánt, Balassagyarmaton született 1945-ben, 1968 -ban honvédként vezényelték Csehszlovák területre.  Lakatos Béla vezérőrnagy, hadosztályparancsnok feljelentése alapján a katonai ügyészség 1968. október 4-én rendelte el a nyomozást ellene. Öt nap múlva már el is készült ügyében a vádirat, amelyben folytatólagosan elkövetett izgatással vádolták meg. A megállapított tényállás szerint Harsányi honvéd katonatársai jelenlétében kijelentette, hogy „...alá vagyunk rendelve a Szovjetuniónak, s mindent az ő parancsára teszünk. Független döntési jogunk nincs, és nem is volt a háború óta. Azért vagyunk Csehszlovákiában, mert a Szovjetuniónak így jó.˝ Azt is mondta, hogy szerinte nincs semmi különbség a Magyar Néphadsereg tisztjei és a hitlerista hadsereg tisztjei között,  és azt is, hogy utálja a kommunizmust, utálja a kommunistákat.

Az 1968. október 28-án, Zalaegerszegen megtartott nyílt tárgyaláson 1 év 4 hónap börtönbüntetésre ítélték. Büntetése kétharmadát letöltötte. 1969. augusztus 26-án szabadult feltételesen. Harsányi István már nem él.  52 évesen halt meg 1997-ben. Nem rehabilitálták.

Tisztelt hölgyeim és uraim,

Vannak más népek  is, melyek megtapasztalták, mit jelent barátot, szomszédot utasításra gyűlölni.  Tőlünk, csehektől, szlovákoktól, lengyelektől, románoktól, bolgároktól, németektől és magyaroktól azonban ennél is többet követeltek. A kommunista ideológia teljhatalmú birtokosai azt akarták, hogy senkiben ne bízzunk, hogy legyünk készek megtámadni bármely barátunkat, akivel évszázadok sorsközössége kapcsol össze. Ezt hívták internacionalizmusnak. Új nyelv, új jelentés. A megvalósítás receptje azért a régi maradt: szítsunk bizalmatlanságot és tápláljuk azt. Kényszerítsük „alattvalóinkat” gyalázatos tettekre, amelyek miatt szégyenkezniük kell. Ajándékozzuk meg szövetségeseinket az önállóság illúziójával, aztán rántsunk egyet a szíjon.  Máig nem mértük fel, mekkora lelki károkat okozott az 1945 utáni kommunista korszak a térség népeinek együttműködésében. Míg például a franciák és németek évszázados ellentéteik, valós sérelmeik ellenére kölcsönös érdekeik mentén az elmúlt évtizedekben utat találtak egymáshoz és az élet számtalan területén együttműködnek, addig Közép- és Kelet-Európa népei máig nem aknázták ki kellőképpen gazdasági és kulturális sorsközösségük lehetőségeit.

Barátaim!

Ezért kell fejet hajtani, ezért kell bocsánatot kérni! Még akkor is, ha negyven évvel ezelőtt egy marionett-bábú önállóságával játszottuk el a ránk osztott szerepet. Bocsánatot kérni és megmutatni, hogy voltak nagyszerű emberek is, ismeretlen hősök is, akik felemelték a szavukat.   Akik újra és újra bizonyítják: mi közép- és kelet-európaiak egyűvé tartozunk. Összekapcsol bennünket a huszadik század diktatúráinak sok keserű tapasztalata. A 21. század globális kihívásaival szemben csak együtt van esélyünk. Ne szalasszuk el!

Köszönöm a figyelmüket!