Tisztelt Emlékező Közönség!

Miért állunk itt, az Andrássy úton, egy nyári hétköznap délutánján, furcsa díszletek, homokzsákok, katonai teherautók között? Persze, tudjuk, emlékezni jöttünk a negyven évvel ez előtt történtekre, amikor a Szovjetunió és négy szövetségese, köztük Magyarország hadserege megszállta Csehszlovákiát. Emlékezni jöttünk, nem ünnepelni – hiszen a mi részünkről, magyar részről nincs ünnepelni valónk, hanem szégyellni valónk van. Annál indokoltabb és fontosabb a kérdés: mi végre jöttünk össze, mi az értelme ennek a rendezvénynek?

A felejtés ellen vagyunk itt. Legalább a kerek évfordulókon fel kell frissítenünk magunkban, vagy inkább helyre kell állítanunk történelmünk folyamatosságát. Így tettünk két hónapja Nagy Imre és 1956 valamennyi mártírja halálára emlékezve; így tettünk másfél éve az ötvenhatos forradalom évfordulóján. 1956 és 1968 ugyanannak az útnak az állomásai, amely mai szabadságunkba vezetett. A történelmünkhöz való ragaszkodást fejezzük ki ma – mert történelmi tudat nélkül nincs nemzet. Azt az igényünket is kifejezzük, hogy történelmünkkel szépítés nélkül nézzünk szembe. Nemcsak a dicső napokat kell idéznünk, hanem a szégyenletes eseményeket is ismernünk kell, és fel kell dolgoznunk. Ha ehhez van erőnk, sokat nyerünk azzal, hogy törekedtünk az igazságra. Egyrészt emelt fővel állhatunk ki azért, hogy saját ügyeinket mások is igazságosan ítéljék meg. Másrészt pedig mai tájékozódásunkhoz, jó helyzetértékelésünkhöz szükség van a történelem tanulságaira.

A mai évforduló, augusztus 21-e, egyetlen nap – a megszállás kezdetének dátuma. A Prágai Tavasz néven történelemmé vált események, amelyek a katonai agressziót végül kiváltották, azonban már 1968 legelején elkezdődtek.

Emlékeznünk kell a Prágai Tavasz reményteli üzenetére! Csehszlovákiában meglazult a kommunista diktatúra, szabadabbá vált a sajtó, ki lehetett mondani addig tiltott szavakat, megjelent a nyilvánosságban is az addig elfojtott nemzetiségi kérdés, a szlovákok föderáció-igénye, a magyarok egységes képviseleti követelése. A tervgazdálkodás zsákutcájából a gazdasági reformok kiutat ígértek. Mennyi illúzió vette itt kezdetét arról, hogy a szocializmusban is lehet szabadabban élni, lehet emberi arcot adni a rendszernek! Különösen fontos volt ez az üzenet Magyarországnak, amely maga is reformokkal kísérletezett.

Ez az események egyik arca. Közben ugyanis sokszereplős, bonyolult politikai játszma folyt. A tét és a kihatások most is világtörténelmiek voltak, mint tizenkét évvel korábban a magyar forradalom idején, s mint újabb tizenkét évvel később Lengyelországban, a Szolidaritás fellépésétől kezdve. Megint Európának a második világháború utáni felosztása rendült meg. A Szovjetunió most is előzetesen megbizonyosodott az Egyesült Államokat passzív hozzáállásáról. Moszkva egyeztetése a szocialista országokkal 56-hoz képest ezúttal a leghűbb szövetségesekre szűkült, viszont a hű társak most a megszállásban is részt vettek. Kádár közvetíteni próbált és ellenezte a katonai beavatkozást – de végül igent mondott. S ezzel nemcsak ő, de Magyarország is felelőssé vált.

Brezsnyev az ötvenhatban Magyarországgal szemben sikeres megoldást akarta megismételni Csehszlovákiában, azaz megszálló hadsereggel leverni az „ellenforradalmat”. A szovjet terv arra épült, hogy Csehszlovákiában is lesznek árulók: az úgynevezett „egészséges baloldali erők” fogják behívni a szovjet hadsereget segítségül. Az árulók megvoltak, de a tervük nem sikerült. Így e színjáték nélkül, tisztán külső agressziót követett el az öt szocialista ország.

Belegondolhatunk-e megrendülés nélkül, felfogjuk-e, mi történt! Tizenkét évvel azután, hogy Magyarországra támadt a szovjet hadsereg, s véres háborúban leverte a magyar forradalmat, a kádári rendszer Magyarországot juttatta abba a helyzetbe, hogy most mi támadtunk egy olyan országra, amely nagyobb szabadságot akart.

Milyen óriási szerencse, hogy Csehszlovákia már jó előre a passzív ellenállást határozta el, s a magyar hadseregnek nem kellett vért ontania! Így a magyar hadseregnek tüntetésekkel, az újból és újból megszólaló szabad cseh és szlovák rádióadásokkal, a röplapokkal, de mindenek előtt a lakosság megvetésével kellett szembesülniük. A magyar katonaságot kísérő ún. politikai munkásokkal a szlovák hivatalos szervek sem álltak szóba. „Csak az erőszak tényét vesszük tudomásul, csak katonákkal tárgyalunk” – mondták. Kádár kénytelen volt konstatálni, hogy az akció katonailag sikeres volt, de politikailag kudarcot vallott.

Mindez nem változtat azon, hogy Magyarország a többiekkel együtt szintén megszálló hatalom, egy szabadság-kezdeményezés eltiprója volt. Ebből a szempontból közömbös, hogy nem a nép döntött, hanem Kádár egyedül, majd a Politikai Bizottság egyetértését adta hozzá. 1956-ban sem az orosz nép, vagy a Szovjetunió népei küldték Magyarországra a Vörös Hadsereget. Az állampárt döntése mégis rájuk hullt vissza.

Noha július 28-a 23 órától szovjet irányítás alatt álltak a bevetésre kiválasztott magyar csapatok, noha a magyar nép bizonyosan nem értett egyet a bevonulással, Csehszlovákia lakossága szemében a magyarok az oroszokkal, a keletnémetekkel, a lengyelekkel és a bolgárokkal együtt  fojtották el a Prágai Tavasz reményeit. Mondhatjuk, és igaz is, hogy a megszállásban való részvételünk szégyene a legyőzöttek szégyene. Hiszen Magyarország is ki volt szolgáltatva a szovjet birodalmi politikának. 68-as szereplésünk miatt is kétségbeeséssel és haraggal nézhetünk vissza a Kádár rendszerre. De a megszállottak és utódaik számára nem nyújt elégtételt, ha mi is ugyanazon rendszer áldozataként tekintünk magunkra, amely az ő reményeiket eltiporta.

Mit tehetünk tehát? A bocsánatkérés az utóbbi másfél évtizedben olyan politikai divattá vált, hogy ennek az ősi erkölcsi intézménynek a komolysága nem egyszer megrendült. Pedig sokféle értelme és haszna lehet. A bocsánatkérés különösen helyénvaló, ha a sérelem okozója követi meg a még élő áldozatokat. De akkor sem hiábavaló, ha a vétlen utódok teszik nyilvánvalóvá, hogy sajnálják és helytelenítik elődeik tettét. Hiszen tudjuk, hogy sérelmek is nemzedékeken keresztül öröklődnek. Ezért tehát a megbékélést szolgálhatja, kihúzhat egy tüskét, ha nyilvánvalóvá tesszük a korábbi események átértékelését, ha kimondjuk az igazságot, ha helyreállítjuk igazságosságot.

Gondoljunk arra, mennyire igényelte Magyarország népe, hogy a Szovjetunió, illetve utódjaként Oroszország bocsánatot kérjen az 1956-os katonai beavatkozásáért, és tetteiért, és mennyire fontos volt az, hogy Jelcin 1992-ben az Országházban kimondta: 1956 tragédiája a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké.

1989. augusztus 17-én – amikor tehát már folytak a Kerekasztal-tárgyalások, és világos volt, hogy a korábbi rendszernek vége – először a Magyar Szocialista Munkáspárt, majd szeptemberben az Országgyűlés is elhatárolta magát a csehszlovák belügyekbe való 1968-as katonai beavatkozástól. Azonban az MSZMP nem képviselte sem Magyarországot, sem a magyar népet, az 1989-es Országgyűlés pedig formai okokra hivatkozva nevezte törvénytelennek a megszállást.

Szükségesnek tartom tehát, hogy a szabad és demokratikus Magyarország államfőjeként mély sajnálatomat fejezzem ki az akkori Csehszlovákia népeinek azért, hogy a magyar csapatok 1968-ban részt vettek a megszállásban.

Nyugtalanító aktualitást adnak a negyven éve – és az ötvenkét éve Magyarországon – történteknek az idei augusztus kaukázusi eseményei. Oroszország és Grúzia fegyveres konfliktusáról szólva sokat hallunk a történelmi párhuzamokról. Ezek szükségképpen egyszerűsítenek. Nem ez az alkalom arra, hogy a részletekbe menjek. Egy tekintetben azonban biztos van párhuzam: az erőszak nemzetközi jogba ütköző alkalmazása egy szuverén állam ellen 1968-ban is elítélendő volt, és ma is az. Ezért ki kell mondanunk és meg kell erősítenünk: a nemzetközi jogba ütköző erőszak nem lehet nagyhatalmi érdekek érvényre juttatásának eszköze sem. És azt is tudnia kell mindenkinek, ha orosz csapatok hatolnak be egy független állam területére, az Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban, a Baltikumban a korábbi megszállás és elnyomás emlékeit idézi fel.

Negyven évvel a prágai bevonulás után szabad országként, uniós tagként emlékezünk a Prágai Tavasz leverésére, együtt a szintén szabaddá vált Csehországgal és Szlovákiával. Oroszország számára ebből nyilvánvaló kell, hogy legyen, a jövő útja az együttműködés szomszédaival. Első lépésként Oroszországnak haladéktalanul végre kell hajtania a megkötött tűzszüneti megállapodást, és vissza kell vonnia csapatait a szuverén Grúzia területéről.

Tisztelt Emlékező Közönség!

1968 tanulságaként azt szokták megnevezni, hogy Csehszlovákia megszállása véglegesen bebizonyította, a szocializmust nem lehet megreformálni. Ami nem sikerült 56-ban Magyarországon forradalommal, nem valósulhatott meg a párttal együtt végrehajtott csendes reformokkal sem. A csehszlovák történet világosan megmutatta, hol a határ.

Ezt a határt július 29. és augusztus 1-je között, a szovjet-csehszlovák határon, a Tisza menti Ágcsernyőn egy vasúti kocsiban folytatott tárgyalásokon szovjet részről pontosan megfogalmazták. A követelések ezek voltak: a párt vezető szerepének biztosítása; valamennyi 1968 januárja után alakult politikai szervezet, párt, klub betiltása; a tömegtájékoztatás pártirányításának helyreállítása, a független orgánumok működési engedélyének bevonása; a belügyminisztériumtól független önálló állambiztonsági szervezet létrehozása; annak megakadályozása, hogy a nyilvánosságban szovjetellenes, vagy a Varsói Szerződést támadó vélemények megjelenjenek.

Ma már természetesen nem a szocializmus megreformálhatatlansága a nagy tanulság, hiszen a szocializmuson túl vagyunk. Ha az évfordulón szembe akarunk nézni történelmünkkel, inkább azon kellene elgondolkodni, hogy az akkoriak, a kortársak levonták-e ezt a tanulságot, illetve hogy válaszoltak arra, hogy a szocialista rendszer megreformálhatatlan. Tudomásul vették-e a mozgástér hadseregekkel nyomatékosított határait, és ha igen, meddig? Tudomásul vették, éspedig nagyon sokáig. Még ma is nem egyszer hivatkoznak arra, hogy a megszállásban való részvétel a magyarországi reformok érdekében történt. Ez azonban nem lehet mentség.

A reformok egyébként nálunk is hamarosan elbuktak. De a „szocialista piacgazdaság” és a „szocialista demokrácia” célkitűzése továbbra is az európai látókör öntudatával, és felsőbbrendűséggel töltötte el szószólóit. Ám ne felejtsük el, Veres Péter és Illyés Gyula is azzal hárított el mindenfajta tiltakozást, hogy a számukra éppen megnyílt kis cselekvési teret nem veszélyeztethetik. S miközben a lengyelországi események újabb bizonyítékát adták annak, hogy piaci és demokratikus megoldások nem egyeztethetők össze a szocializmussal, hanem más rendszerhez vezetnek; miközben ott megalakult a KOR, a munkásvédelmi bizottság, majd színre lépett a Szolidaritás, Magyarországon „a rendszer belülről való javítása” maradt a fő irány. A többes jelölés groteszk és szomorú történte az 1985-ös választásokon, vagy a nagy közjogi és alkotmányozási reform terve 1988-ban, amely a párt vezető szerepe fenntartásával képzelte el a demokráciát, e leglényegesebb kérdésben az ágcsernyői korlátok között maradt – míg azokat Gorbacsov fel nem adta.

Ezért különös hálával tartozunk mindenkinek, akik felemelték szavukat Csehszlovákia megszállása ellen. Az öt marxista filozófusnak, akik Korcula szigetén kiadott nyilatkozatukban az egész világ előtt ítélték el a katonai beavatkozást, és adtak példát szolidaritásból. Mindazoknak, akiket itthon izgatás miatt állítottak bíróság elé. Tisztelettel kell adóznunk azoknak a honvédeknek, akik a megszálló egységekben fejezték ki egyet nem értésüket – és emiatt retorziók érték őket. Sokan, különféle módon tiltakoztak – pozíciójuknak és vérmérsékletüknek megfelelően. De én azokról is szeretnék szólni, akikről nem maradtak feljegyzések, de akik komolyan elgondolkoztak azon, mi történt, s ehhez szabták későbbi életüket. Erre a beszédre készülve tudtam meg egy ismerősömtől, hogy édesapja századosként részt vett a bevonulásban. Miután hazajött, soha egyetlen szót sem mondott a megszállásról, családjának sem beszélt róla – de azonnal leszerelt és elment segédmunkásnak. Ők azok, mind, akiknek köszönetet mondok. Ők ellensúlyozzák bevonulásunk szégyenét. És a mai napon köszönet illeti azokat is, akik, miután bebizonyosodott, hogy a szocializmus nem lehet emberarcú, az emberi arcot, a szabadságot és az emberi jogokat választották. Akik nem reformálni akarták a rendszert, hanem más rendszert akartak. Ez a köszönet egyaránt szól azoknak, akik a marxizmustól jutottak el a rendszer liberális-demokrata kritikájához, és azoknak, akik az új rendszert a magyar nemzeti hagyományokra és kultúrára alapozva követelték. Szól a köszönet az akkori környezetvédőknek is, akik a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer elleni országos tiltakozással járultak hozzá a rendszerváltáshoz.

Van még egy fontos tanulsága 68-nak. A szabadság ígérete azt is magával hozta, hogy az addig elfojtott nemzeti kérdések nyilvánosságra kerültek, hiszen ezek megoldását is nyilvánvalóan a szabadság elemi részének tekintették. A cseh és szlovák viszony hivatalosan is a szabadabb rendszer egyik fő kérdése lett. A kezdet kezdetén, Dubcsek és Kádár januári találkozóján már szó volt a szlovák önállóságról, és külön Dél-Szlovákia speciális kérdéseiről. A korábban engedélyezett egyetlen magyar szervezet, a CSEMADOK Központi Bizottsága 1968. márciusi állásfoglalásában követelte többek között a relatíve kompakt nemzetiségi járások kialakítását, és a diszkriminációs törvények (ti. a Benes-dekrétumok nyomán hozott intézkedések) megszüntetését. A megszállás után azonban a legsúlyosabb vád a CSEMADOK ellen az volt, hogy igényt tartott a szlovákiai magyarság érdekképviseletére. Márpedig a képviseleti igény a párt vezető szerepének és érdekképviseleti monopóliumának tagadása volt. A magyarok részvételére a Prágai Tavasz kiteljesítésében, majd fellépésükre a megszállókkal szemben a csehek, a szlovákok, és minden magyar büszke lehet. A CSEMADOK augusztus 21-e után kinyilvánította, hogy „mi is megszállottnak tartjuk magunkat annak ellenére, hogy minket magyar katonák szálltak meg”. Felhívást bocsátott ki a megszálló hadseregek ellen, szervezetei terjesztették az illegális sajtót. Az 1968-as követelések közül a szlovákiai magyarság politikai érdekképviseletét a rendszerváltás után sikerült megvalósítani.

Ma már Csehország, Szlovákia és Magyarország is szabad és demokratikus ország, az Európai Unió tagja. Innen megkönnyebbülten tekinthetünk vissza 1968-ra; utólag elmondhatjuk, hogy Közép-Európa megszabadulása a szovjet szocializmus rendszerétől 1956 Magyarországának, a 68-as Csehszlovákiának és a nyolcvanas évek Lengyelországának is köszönhető. Hogy milyen lesz Közép-Európa jövője, szintén sokban múlik ezen a ma már négy országon. Kár lenne veszni hagyni a történelem tanulságait.