Akár egy horrorfilmben: halottak, koponyák, sötét, málló pincék láthatóak a Terror Háza új kiállításán. Pedig ez a puszta történelem: a katyni tömegmészárlásnak emléket állító tárlat, mely nem csak a szovjetek által legyilkolt huszonkétezer lengyel lemészárlásának történetét ismerteteti, hanem a köré felépített hazugságfalat is: a németek propagandáját, a Szovjetunió ötven évig eltitkolt dokumentumait és meghamisított történelmét, és a nyugati hatalmak érdekvezérelt hozzáállását is.

A közhely, miszerint a valóság néha minden képzeletet felülmúl, néha nagyon találó tud lenni: a katyni mészárlás ennek az ékes példája. Olyat, hogy a világ két legszörnyűbb diktatúrája együtt próbáljon meg fizikailag megsemmisíteni egy harmadik államot, majd ennek jegyében az egyikük által elkövetett óriás tömeggyilkosságot megpróbálják egymás nyakába varrni, egész hivatali apparátusok segítségével, az akadékoskodók eltüntetésével és világméretű hazugsággyártással, majd a győztes mindezt évtizedekig kategorikusan letagadja - nos azt gondolnánk, hogy ilyen csak filmproducerek és sci-fi-írók fejében létezhet.

Pedig mindez ma már történelmi tény. Aki ellátogat a Terror Házába, az saját szemével is meggyőződhet minderről. A díszletek sokkolóak, már-már horrorisztikusak: vörös és fekete betűk között kihantolt holttestek, átlőtt koponyák, zsineggel összekötött csontkezek, óriás tömegsírok fotói. Mellettük a meggyilkoltak családi képei, tízezrek haláláról intézkedő szovjet dokumentumok, utolsó levelek, sírból kihantolt tárgyak. A háttérzajt egy megemlékező kisfilm gyászos zenéje szolgáltatja, felváltva a tömegsírok feltárásáról készített náci propagandafilm német narrátorának pattogó őrmester-hangjával.

A katyni erdőben, a harkovi, kalinyini, minszki és más NKVD-börtönökben tarkólövéssel kivégzett lengyelek története maga a tömény huszadik század. A huszonkétezer lengyel katonatiszt, rendőr, határőr és civil meggyilkolásának drámája ugyanis nem csak táborba zárásuktól meggyilkolásukig és megtalálásukig tart. Hozzá tartozik az az abszurditás, amivel a szovjetek a tömegsírok megtalálásától a nyolcvanas évek végéig igyekeztek az egész világgal elhitetni, hogy a németek tették a bűncselekményt.

Állami hazugsággyárak
Ez nem csak ˝szimpla hazugság˝ volt, hanem az állam működésének a része: apparátus, tudományos bizottság a nyomok meghamisítására, országhatáron kívüli és belüli akciók a tanúk láb alól eltételére, az állítás ellenkezőjét bizonyító dokumentumok rejtegetése, és a hazugságra épülő tudományos, kulturális és politikai tettek a Nagy Szovjet Enciklopédia Katyn szócikkétől a hitleristák által meggyilkolt lengyel tiszteknek állított katyni emlékműig.

Pedig a Szovjetunió legfelsőbb vezetői mindannyian aláírták azt az 1940. március 5-én kelt dokumentumot, mely a belarusz és ukrán területeken található táborokban összegyűjtött lengyelek kivégzéséről rendelkezett. A megvalósításról pedig tudnia kellett azoknak az akkor másodvonalbeli szovjet vezetőknek, akik a háború után emelkedtek a szovjet politika élvonalába, mint az akkori ukrajnai szovjet pártfőtitkár Hruscsov, vagy kollégája, a belügyi népbiztos-helyettes Ivan Szerov, aki 1956-ban Maléter Pált is letartóztatta.

A Lengyelországból érkező kiállítás nem véletlenül kapta a Katyn - Tömeggyilkosság, politika, erkölcs címet. A tárlat a gyilkosságot meghamisító szovjeteken kívül részletesen megemlékezik a nácikról is, akik az első pillanattól fogva propagandacélból ˝hasznosították˝ az 1943 januárjában megtalált tömegsírokat, s azok látványos feltárását.

A lengyelek az USA és Nagy-Britannia szerepének megítélésével sem finomkodnak. A kiállításon is bemutatott dokumentumok, és a magyarázó szövegek egyaránt azt állítják és bizonyítják, hogy a nyugati hatalmak vezetői hiteles bizonyítékokat szereztek Katynról, ám a háborús cél érdekében nem rúgták össze a port a szovjetekkel, sőt elhallgattatták az információkkal rendelkező katonatisztjeiket és diplomatáikat. Roosevelt elnök balkáni különmegbízottja nem sokkal azután, hogy cikket akart megjelentetni Katynról, a csendes-óceáni Szamoa szigetén találta magát, ahonnan csak az elnök halála után rendelték vissza.

Lengyelország, az örök áldozat
A lengyeleknek ez a hozzáállás külön sérelem, hiszen miközben a nyugati szövetséges haderőnek alárendelt önálló hadseregként végigharcolták a világháború fontos ütközeteit az angliai légi csatától Normandiáig, az arnhemi ütközettől az olasz frontig, a tömeggyilkosság a nagypolitika áldozatává vált, Lengyelország pedig a szovjet érdekszférába került a jaltai konferencián. A háború utáni lengyel kommunista vezetés pedig készségesen együttműködött a szovjetekkel a tömeggyilkosság történetének meghamisításában.

Az elégtétel későn jött. A hidegháború kezdetétől nyugaton már szabadon lehetett beszélni Katynról, de a szovjet érdekszférában a nyolcvanas évekig tabu volt a téma. A gorbacsovi peresztrojka enyhülő légkörében egyre többen kezdtek foglalkozni a történtekkel, s végül 1990 április 13-án, ugyanazon a napon, melyen 1943-ban a németek bejelentették a sírok megtalálását, megtörtént orosz részről a hivatalos beismerés.

Bár a kiállításon erről kevés szó esik, de Katyn ügye még nem lezárt: a számos helyszínen kivégzett és elföldelt áldozatok közül több mint háromezer holttestet még nem sikerült megtalálni. Oroszország a mai napig nem hajlandó elfogadni, hogy Katyn nem szimpla háborús bűn volt, hanem kitervelt népirtás. Az oroszok ezért még ma sem hajlandóak nyilvánosan bocsánatot kérni, és a dokumentumok egy része még mindig titkos.

A magyar szál
A lengyel Mártíromság és Harc Emlékét Őrző Tanács, az orosz Memorial Társaság és más szervezetek továbbra is törekszenek a tömeggyilkossággal kapcsolatos fehér foltok feltárására és a történtek minél szélesebb körű megismertetésére. Ennek része a Terror Házában látható kiállítás is, melynek megnyitóját október 29-én lengyel, orosz és magyar kutatók részvételével megtartott tudományos konferencia előzte meg. Ugyanekkor avatták fel a világon elsőként helyi önkormányzat által állíttatott Katyn-emlékművet Óbudán, az Árpád-gimnázium falánál.

A Magyarországra hozott tárlat a katyni mészárlás magyar vonatkozásairól is megemlékezik: Korompay Emánuel Aladárról, a Krakkói Egyetem magyartanáráról, aki lengyel tisztként esett fogságba és halt meg, hasonlóan a magyar származású Oskar Rudolf Kuehnelhez.  A kiállítás szól Orsós Ferenc professzorról, aki európai hírű orvosszakértőként részt vett a németek által szervezett 1943-as feltárásban, s ezért a háború után nyugaton, amerikai védelem alatt kellett élnie, mert a szovjetek vadásztak a 43-as exhumálás résztvevőire.

A kiállítás utal arra is, hogy a szövetséges oldalon harcoló lengyel hadsereg létét annak is köszönheti, hogy Lengyelország összeomlása után a magyar kormány befogadta és továbbengedte az ország területére menekült lengyel katonákat. A lengyelek így a német és az orosz hadifogságot elkerülve szövetséges területre juthattak, hogy fegyverrel harcolhassanak abban a koalícióban, mely végül térdre kényszerítette Németországot - s ˝vonakodó csatlósát˝, Magyarországot.