Beszolgáltatások

Ez a terem azt az időszakot mutatja be, amikor a parasztság arra kényszerült, hogy megtermelt javainak jó részét beszolgáltassa az államnak. A termény a városokban élők ellátására szolgált, illetve külföldre szállították.

 

A magyar parasztság a II. világháború szörnyű pusztításai után egy jobb és teljesebb életet remélve kezdett neki az újjáépítésnek. Az 1945-ös földosztás révén százezrek jutottak földhöz. A régi és a boldog új tulajdonosok is abban bíztak, hogy földbirtokuk biztos megélhetést nyújt majd számukra.

A háborús előírások azonban nem szűntek meg a fegyverzaj elültével.  A gazdáknak továbbra is először beszolgáltatási kötelezettségüket kellett teljesíteniük a meghatározott kvóták szerint, csak ezt követően értékesíthették szabadon terményeiket. A magyar parasztságnak ugyanis nemcsak a lakosság és a megszálló szovjet hadsereg élelmezéséről kellett gondoskodnia, hanem jóvátételre is termelnie kellett. A beszolgáltatás során ekkor még első volt a fejadag, második a vetőmag – ennek egy része maradt a gazdánál –, harmadik a beadás.

A kommunisták a hatalom megragadásával egyidejűleg kíméletlen harcot indítottak a magyar parasztság ellen. 1948 és 1953 között háromszorosára növelték a gazdák közterheit. 1952-ben a sorrendet is felcserélték. Első lett a beszolgáltatás, második a vetőmag, harmadik a fejadag. Már ha maradt. Mert sokszor nem maradt. Megkezdődtek a „padlássöprések”, a begyűjtők az ÁVH embereivel érkeztek. Az egész falu rettegett.

A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát, és a parasztokat földjeik elhagyására kényszerítse. Ezzel kettős célja volt: a III. világháborúra készülő Szovjetuniónak és az általa megszállt országoknak, így Magyarországnak is jelentős hadiipari, illetve nehézipari beruházásokat kellett végrehajtania. E nagyberuházások egy részét a mezőgazdaság kirablásából fedezték. Ezért vettek el a paraszttól mindent, és azért is, mert kellett a munkaerő a nehéziparba. A kommunista rendszer különben sem tűrhette a gazdaságilag önálló, saját értékrendje szerint élő közösség fennmaradását. A földjét birtokló, azon dolgozó, hagyományos közösségi életet élő, szokásaihoz és tradícióihoz ragaszkodó magyar parasztság felszámolása elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a pártállami diktatúra az egész országot uralma alá vonhassa.

A támadások célkeresztjébe, a szovjet mintának megfelelően, a „kulák” került. A kulák szónak nincs magyar megfelelője, még csak le sem fordították. Bárkiből lehetett kulák, vagyis közellenség: szabad préda. Kuláklisták készültek, és erre felkerültek a falu legtekintélyesebb gazdái, akik a legeredményesebben gazdálkodtak. Elméletben a kuláknak legalább 25 hold földje volt, a gyakorlatban a helyi pártvezetés megítélésére bízták, kit tekintenek kuláknak. A kulákokat különadókkal, megemelt beszolgáltatási kötelezettséggel, állandó pszichés és fizikai terrorral sanyargatták. Kulákverő brigádok járták a falvakat, hogy nyilvános fenyítésekkel, verésekkel tartsák rettegésben az ott lakókat. Munkaszolgálattal, vagyonelkobzással, kitelepítéssel,  hatósági eljárások százezreivel, koholt perek ezreivel, súlyos börtönbüntetésekkel és kivégzésekkel akarták megtörni az embereket. Csak „közellátási bűntett” miatt négyszázezer parasztot ítéltek el. Olyan nagy volt az ellenállás, hogy egyes falvakból húszasával vitték börtönbe a „népellenes szervezkedőket”, sokuk életét is kioltották.

Nem csoda tehát, hogy háromszázezer paraszt hagyta el földjét. Parlagon maradt a megművelhető földterület tíz százaléka. A földjén maradt paraszt termelési kedve is alaposan megcsappant. Hatalmas élelmiszerhiány keletkezett. Újra be kellett vezetni a jegyrendszert és meg kellett találni a „szabotőröket”. A szocialista rendszerben ugyanis minden kudarcot a még le nem leplezett szabotőrakciókkal magyaráztak. Megindult tehát a bűnbakkeresés. Egymást követték a gazdák elleni perek, amelyekben súlyos ítéleteket hoztak. Azt hazudták, hogy a húshiányért a Húsértékesítő Vállalat vezetői a felelősek – kivégezték őket. Halálos ítélettel lehetett büntetni a „cséplési szabotázst” is, súlyos börtönbüntetéssel a „feketevágást”. Ráadásul a magyar vidékre ráerőltették az „élenjáró szovjet mezőgazdaság évtizedes tapasztalatait”, azt a mintát, amellyel évtizedek alatt sem sikerült elérni, hogy az orosz időkben egykor jelentős gabonafelesleget termelő ország ne szoruljon behozatalra. Az „élenjárók” tapasztalatait követve nálunk is központilag szabták meg, hogy az egyes gazdaságok hol, mikor és mit vessenek. Emlékezetes próbálkozás volt a magyar gyapot-, illetve rizstermelés erőltetése.

Az egyéni parasztgazdaságok felszámolása után  a magyar parasztságot, ismét szovjet mintára, az állam által irányított kolhozokba kívánták terelni. Ez a próbálkozásuk azonban ekkor még – egészen a hatvanas évekig – megtört a magyar parasztság ellenállásán.

Első emelet