Beszolgáltatás

Ez a terem azt az időszakot mutatja be, amikor a parasztság arra kényszerült, hogy megtermelt javainak jó részét beszolgáltassa az államnak. A termény a városokban élők ellátására szolgált, illetve külföldre szállították.

A magyar parasztság a II. világháború szörnyű pusztításai után az 1945-ös földosztás révén jutott földhöz. A régi és a boldog új tulajdonosok abban bíztak, hogy földbirtokuk biztos megélhetést nyújt majd számukra. A háború után azonban a gazdáknak beszolgáltatási kötelezettséget kellett teljesíteniük. Csak a meghatározott kvóták leadását követően értékesíthették szabadon terményeiket. A magyar parasztságnak gondoskodnia kellett a lakosság és a megszálló szovjet hadsereg élelmezéséről, és még jóvátételre is kellett termelnie. A beszolgáltatás során ekkor még első volt a fejadag, a második a vetőmag, ennek egy része a gazdánál maradt, ez követte a beadás.

A kommunisták fő ellensége a parasztság volt. Kíméletlen harcot indítottak ellenük és ezért 1948 és 1953 között háromszorosára növelték a közterheiket. 1952-ben már a beszolgáltatás lett az első, a vetőmag a második, a fejadag csak a harmadik. Már ha maradt. Mert sokszor nem maradt. Megkezdődtek a „padlássöprések”, a begyűjtők az ÁVH embereivel érkeztek, hogy az egész falu rettegjen.

A kommunisták le akarták rombolni a hagyományos paraszti életformát, hogy a parasztokat földjeik elhagyására kényszerítsék. Ezzel kettős céljuk volt: a III. világháborúra készülő Szovjetuniónak és az általa megszállt országoknak, így Magyarországnak is jelentős hadiipari, illetőleg nehézipari beruházásokat kellett végrehajtania. Ezeknek a nagyberuházásoknak egy részét a mezőgazdaság kirablásából fedezték. Ezért vettek el a paraszttól mindent és azért is, mert kellett a munkaerő a nehéziparba. A kommunista rendszer különben sem tűrhette a gazdaságilag önálló, saját értékrendje szerint élő paraszti közösségek fennmaradását. A földjét birtokló, azon dolgozó, hagyományos közösségi életet élő, szokásaihoz és gyökereihez ragaszkodó magyar parasztság felszámolása elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a pártállami diktatúra az egész országot uralma alá vonhassa.

A támadások célkeresztjébe, a szovjet mintának megfelelően, a „kulák” került. A kulák szónak nincs magyar megfelelője; még csak le sem fordították. Bárkiből lehetett kulák, vagyis közellenség: szabad préda. Kuláklisták készültek; ezekre a falu legtekintélyesebb gazdái kerültek fel, azok, akik a legeredményesebben gazdálkodtak. Elméletben a kuláknak legalább 25 hold földdel kellett rendelkeznie, a gyakorlatban a helyi pártvezetés döntésén múlt, kit tekintettek kuláknak. A kulákokat különadókkal, megemelt beszolgáltatási kötelezettséggel, állandó pszichés és fizikai terrorral sanyargatták. Kulákverő brigádok járták a falvakat, hogy nyilvános fenyítésekkel, verésekkel tartsák rettegésben az ott lakókat. Munkaszolgálattal, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, hatósági eljárások százezreivel, koholt perek ezreivel, súlyos börtönbüntetésekkel és kivégzésekkel akarták megtörni az embereket. Csak „közellátási bűntett” miatt négyszázezer parasztot ítéltek el. Olyan nagy volt az ellenállás, hogy egyes falvakból húszasával vitték börtönbe a „népellenes szervezkedőket”, sokuk életét is kioltották.

Nem csoda tehát, hogy háromszázezer paraszt hagyta el földjét. Parlagon maradt a megművelhető földterület tíz százaléka. A földjén maradt paraszt termelési kedve is alaposan megcsappant. Hatalmas élelmiszerhiány jelentkezett. Újra be kellett vezetni a jegyrendszert és meg kellett találni a „szabotőröket”. A szocialista rendszerben ugyanis minden kudarcot a még le nem leplezett osztályellenség szabotázsakcióival magyarázták. Megindult tehát a bűnbakkeresés. Egymást követték a gazdák elleni perek, amelyekben súlyos ítéleteket
hoztak. Azt hazudták, hogy a húshiányért a Húsértékesítő Vállalat vezetői a felelősek: kivégezték őket. Halálos ítélettel büntették a „cséplési szabotázst” is, súlyos börtönbüntetéssel a „feketevágást”. Ráadásul a magyar vidékre ráerőltették az „élenjáró szovjet mezőgazdaság évtizedes tapasztalatait”, azt a mintát, mellyel évtizedek alatt sem sikerült elérni, hogy az egykor jelentős gabonafelesleget termelő Szovjetunió ne szoruljon ebből is behozatalra. Az „élenjárók” tapasztalatait követve nálunk is központilag szabták meg, hogy az egyes gazdaságok hol, mikor és mit vessenek. Emlékezetes próbálkozás volt a magyar gyapot-, illetőleg rizstermelés erőltetése is.

Az egyéni parasztgazdaságok felszámolása után szovjet mintára az állam által irányított kolhozokba kívánták terelni a magyar parasztságot. Ez a próbálkozásuk azonban ekkor még – egészen a hatvanas évekig – megtört a magyar parasztság ellenállásán.

Első emelet