Egyházak és felekezetek

Az ajtón lévő monitorokon üldözött és börtönbe vetett egyházi személyekről készült dokumentumfilmek láthatók. A terem fülkéiben pedig a különböző felekezetekhez tartozó üldözöttek sorsának tárgyi emlékeit állítottuk ki. A háttérben látható nagy, szürke hangszórók a kor harsogó propagandáját idézik, ezekből áradt a köztereken egy minden értelemben "istentelen" rendszer agitációja.

A faji háborút hirdető nácizmus és az osztályharcos kommunizmus egyaránt ellenségének tekintette a vallást. A nácik és a kommunisták Isten helyére vezérüket állították, akiket tévedhetetlennek és mindentudónak hazudtak. Üldözték a vallást, a hívőket és az egyházakat, mert a valláserkölcsi tanítás éles ellentétben állt az új hit rangjára törő náci és kommunista ideológiákkal.

Bár a magyarországi keresztény egyházak vezetői 1938–39-ben nem mondtak nemet a szégyenletes zsidótörvényekre, a náci megszállást követően azonban, amikor zsidónak minősített honfi társaik életveszélybe kerültek, nem egyszer megmentésükre, segítségükre siettek. A templomok, parókiák, kolostorok falai sokaknak nyújtottak védelmet. Papok, lelkészek, egyházi emberek és sok hívő is, aki tudott, életeket mentett. A katolikus Márton Áron, Apor Vilmos, Slachta Margit, a református Éliás József vagy az evangélikus Sztehlo Gábor hősies bátorsága erőt és hitet adott.

A kommunista diktatúra az egyházakat morális tekintélyük, anyagi erejük és nemzetközi szervezettségük miatt az első pillanattól kezdve megsemmisítendő ellenségnek tekintette. Vezetőit a haladás gátjainak tüntették fel. Bűncselekménynek minősítették, ha hitüket és a vallásszabadságot védték. Az egyházak vagyonát elkobozták, anyagi függőségbe taszították őket. Szerepüket a templomon belüli hitéletre korlátozták, és kísérletet tettek elsorvasztásukra. Végső célként az istenhit és a vallás felszámolását tűzték ki.

Egy-két kivételtől eltekintve bezáratták az egyházi oktatási intézményeket is. 1949-ben megszüntették a kötelező hitoktatást, helyette önkéntes alapú, „fakultatív” hittanórákat engedélyeztek. De a hitoktatásra járó gyerekek és szüleik folyamatos zaklatást szenvedtek. Az egyházi iskolákban végzett diákokat hátrányos megkülönböztetés érte a középiskolai és egyetemi felvételiknél.

A pártállammal szembenálló egyházi vezetőket eltávolították, üldözték. Kivándorlásra kényszerítéssel, konstruált perekkel, börtönnel, fenyegetéssel, megfélemlítéssel biztosították, hogy az egyházak élére a diktatúrával együttműködni kész vezetők kerüljenek.

1951-ben megszervezték az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely folyamatosan ellenőrizte az összes hitfelekezetet. A pártpolitika kiszolgálóivá tett „békepapokkal”, kommunista párttagokból püspökké és világi vezetőkké választatott egyházi tisztségviselőkkel ásták alá az egyházak erkölcsi tekintélyét. Az új vezetők aztán az állampárt érdekeit képviselték az egyházaikon belül. A béke és a kolhozosítás mellett prédikáltak, részt vettek a „békemunkában”. Ott ültek a pártállami Hazafi as Népfrontban és az országgyűlésben.

Az egyházak korábbi, antikommunista vezetőit, lelkészeit, papjait börtönbe vetették, vagy lemondatták és teljes visszavonulásra kényszeríttették. A szerzeteseket szélnek eresztették, katolikus püspököket börtönöztek be, koholt vádakkal bíróság elé állították Túróczy Zoltán evangélikus püspököt. Ordass Lajos evangélikus püspököt hamis váddal két év börtönbüntetésre ítélték. Lemondatták és eltávolították a legtekintélyesebb református püspököt, Ravasz Lászlót.

Az üldözésekkel és megfélemlítéssel, valamint az új vezetők nyomásgyakorlásával 1948 őszére sikerült kikényszeríteni azokat az „egyezményeket”, amelyeket a kommunista kormány a református, az unitárius, majd az evangélikus egyházzal és az izraelita vallásfelekezettel kötött. A katolikus egyházra 1950 augusztusában rákényszerített egyezmény negyven évig, 1990-ig maradt érvényben.

Első emelet