Át- és kitelepítések

1951-ben emberek tízezreit telepítették ki, űzték el az országból. Az ő sorsukat mutatja be a terem, korabeli fotókkal, dokumentumokkal. A kiállított híres ZIM típusú autó félelmetes emléke a kornak: felidézi a hírhedt „fekete autót”, amellyel éjnek idején vitték el „a rendszer ellenségeit”.

A második világháborúval nem zárult le a kollektív üldözés időszaka. A magyar parlament döntése értelmében kitelepítették a német kisebbséget, a „svábokat”, több mint 200 ezer főt. Most is voltak olyanok, akik felemelték szavukat az újbóli kollektív megkülönböztetés ellen, ezúttal is eredménytelenül. A deportálandók listájának összeállításánál a „hazaáruló svábokkal” szembeni indulat mellett fontos szerepet játszott földjeik és lakásaik kisajátításának szándéka is. A több mint két évig elhúzódó akcióban a megalázott és kitaszított, mindenüktől megfosztott német származású polgárokat embertelen körülmények között szállították Németországba. A háborús emberveszteség, zsidó polgártársaink nagy részének elpusztítása, a sok százezer Szovjetunióba deportált után ennek az újabb közel negyedmillió magyar állampolgárnak az elhurcolása pótolhatatlan veszteséget okozott.

A győztesek közé került Csehszlovákia is igyekezett megszabadulni német és magyar kisebbségétől. Kétszázezer magyart akart egyoldalúan kitoloncolni, végül a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény (1946) keretében, illetve azt követően több mint százezer magyart kényszerítettek szülőföldje elhagyására, miközben közel hatvanezer magyarországi szlovák települt át a Felvidékre.

A totális diktatúra bevezetése után kezdetét vette a parasztság üldözése is. Több tízezer „kuláknak” minősített embert kényszerítettek lakóhelyének, földjének elhagyására. Az „akciót” – a párt által előírt tervszámokat figyelembe véve – a Belügyminisztérium irányította, a végrehajtásért az ÁVO felelt. 1951, majd 1952 nyarán áttelepítették a jugoszláv határ mentén lakók egy részét is. Sok esetben az éjszaka leple alatt, minden ingóságukat hátrahagyva vitték a „megbízhatatlanokat” az ország más részeiben levő kényszerlakhelyekre, zárták őket munkatáborokba. A kényszerlakhelyre telepítettek elvesztették állampolgári jogaikat, megvonták tőlük nyugdíjukat, kijelölt lakóhelyüket engedély nélkül nem hagyhatták el. Éjjel-nappal ellenőrizték őket.

1951 nyarán Budapestről és a vidéki nagyvárosokból, így Győrből, Szombathelyről és Székesfehérvárról is megkezdődtek a tömeges kitelepítések. Május 21-től július 18-ig nagyszabású, jól előkészített akcióval több mint ötezer családot, közel tizenötezer embert távolítottak el a fővárosból. A kitelepítettek fejenként 250 kg holmit vihettek magukkal. Hátrahagyott ingóságaikról leltárt vetettek fel három példányban. Az értékesebb tárgyakat, bútorokat a jobb lakásokba beköltöző „pártkáderek” tulajdonították el. A többi az államé lett.

A kitelepítettek közül azok sorsa volt a legnehezebb, akiket zárt szögesdróttal körbevett, ávós katonákkal, rendőrkutyákkal őrzött mezőgazdasági kényszermunkatáborba, „szociális táborba” zártak. Birkaólakban, barakkokban helyezték el, és borzalmas körülmények között dolgoztatták őket. A munkaidőt napi 12 órában állapították meg. A munkahelyek általában 8-10 km távolságra voltak, amit a kényszermunkásoknak oda-vissza gyalog kellett megtenniük. A táplálékhiány, a mostoha körülmények, a megfeszített munka, az orvos- és gyógyszerhiány miatt sokan meghaltak vagy tartós egészségkárosodást szenvedtek. 1950 júniusa és 1953 októbere között a Hortobágy környéki táborokban közel tizenötezer ember végzett kényszermunkát.

Hatósági rendelkezésre a „deportálás” szó használata tilos volt; aki elszólta vagy „elírta” magát, megbüntették. A kitelepítetteket származási alapon, illetve haszonlesésből választották ki. Mert szép házuk vagy lakásuk volt, és mert a párt feltörekvő kádereit így lehetett a leggyorsabban és legegyszerűbben megfelelő elhelyezéshez juttatni. A kitaszítottak között voltak olyanok is, akik megjárták a náci koncentrációs táborokat. Az újabb deportálás elől sokan öngyilkosságba menekültek, de volt olyan is, aki előkereste és újra kitűzte a sárga csillagot.

Munkaszolgálatra hívták be az „osztályidegennek” és így megbízhatatlannak minősített katonaköteles korú fiatalokat. Az ország legelhagyatottabb bányáiban vagy építkezéseken dolgoztatták őket.

1953 júliusában Nagy Imre kormánya hatályon kívül helyezte a kitaszító rendelkezéseket, de a kitelepítettek többsége soha többé nem térhetett vissza otthonába. A hazatértek hátrányos megkülönböztetése sem szűnt meg hosszú évekig.

lorem ipsum

Első emelet