Ellenállás

1945-ben, a II. világháborút követően új ideológiai-politikai rendszert erőltettek Magyarországra. Erre válaszul széleskörű ellenállási mozgalmak szerveződtek hazánkban, melyekben a maga módján minden társadalmi réteg részt vállalt.

Magyarországon a szovjet megszállók olyan új világot rendeztek be, melyben nem volt hely a régi értékrend, a hagyományos erkölcsök számára. Szovjet világ volt ez, szovjet típusú embereknek. Idegen és elfogadhatatlan a magyar társadalom túlnyomó többsége számára. Üldözték a vallást, Isten helyett a párt vezetőit, Sztálint és Rákosit kellett tömjénezni. Tilos volt a hazaszeretet. Azt követelték, hogy a magyar emberek a Szovjetunió céljaival és érdekeivel azonosuljanak. Szembeállították egymással a családtagokat, feljelentési kötelezettséget írtak elő a családtagok, rokonok számára is. Példaképül állították azt a szovjet gyereket, aki saját „szabotáló” apját jelentette fel a rendőrségen. Aki pedig mindezt nem volt hajlandó elfogadni, arra lesújtott a mindent behálózó és ellenőrző, mindenkit rettegésben tartó terrorgépezet: az ÁVO. A rendszert a terror és a félelem működtette.

A kommunista diktatúrával szemben a társadalom minden rétegére kiterjedő ellenállás bontakozott ki. Kevés területe volt az országnak, ahol ne szerveződtek volna kisebb vagy nagyobb ellenállási csoportok. Tízezrek vállalkoztak a fegyveres ellenállás szervezésére, röplapgyártásra, terjesztésre, a nyugati hatalmakkal való kapcsolat felvételére, sőt akár szabotázscselekményekre is. Nem kevesen vállalták a biztos halált, amikor röplapgyártásra vagy fegyveres ellenállás szervezésére vállalkoztak.  Voltak, akik összegyűjtötték és elrejtették a háborúból visszamaradt fegyvereket, és arra készültek, hogy ha esély adódik, fegyverrel harcoljanak a szabadságért. Kegyelem esetén is életfogytiglani börtönbüntetés várt rájuk.

Tíz év alatt, 1945 és 1956 között, több mint ötven ügyben mintegy ezerötszázan álltak bíróság elé államellenes szervezkedés vádjával. Köztük 15-16 éves gyerekek, akik Balatonfűzfőn az aszfaltra festették, hogy „Kötelet Rákosinak!”, „Halál a kommunistákra!”; diákok, akik szabotázsakciókat szerveztek az ország minden részén; parasztok, akik nem teljesítették a beszolgáltatási kötelezettséget. Békéssámsonban négy éven keresztül működött a Magyar Ellenállási Mozgalom. Híres röplapjaikat – „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja”; „Ávós spicli, figyelünk!” – az egész országban terjesztették. Több mint húszan voltak. Ügyükben két halálos ítéletet és hosszú börtönbüntetéseket szabtak ki. Farkasfán, Vas megye egyik legkisebb településén és a környező falvakban 80 embert fogott le az ÁVO, mert segítették a határon átszökőket. Kettőjüket kihallgatás közben agyonverték, hetet, köztük egy nőt, kivégeztek, a többiek súlyos börtönbüntetést kaptak. A „Rongyos gárda” (28 vádlott), az „Antibolsevista Magyar Ellenállási Mozgalom” (19 vádlott), a „Zalai Fehérgárda” (86 vádlott), a „Kard és Kereszt Mozgalom” (28 vádlott), a pálosszentkúti, a kesztölci, a bajai ellenállási mozgalmak (76 vádlott), illetve a katonai ellenállás szervezetei: a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK, 36 vádlott), valamint Hadváry Pál ezredes és társainak (5 vádlott) ügye találomra kiragadott példák, hiszen az ország minden részén, minden korosztályban, minden társadalmi rétegben szerveződött az ellenállás. Ellenállók lettek azok a diákok, akiknek megszüntették iskoláit, elhurcolták tanárait, megfélemlítették szüleit. Azok a katonatisztek, akik nem tudtak beletörődni abba, hogy Magyarország szovjet csatlós legyen. Azok a munkások, akik kiharcolt jogaikat védték. Azok a parasztok, akiket kuláklistával, beszolgáltatással, padlássöpréssel nyomorítottak. Azok a tanárok, tanítók, jogászok, orvosok, akik nem törődtek bele politikai jogaik megszüntetésébe. Mert nem tűrhették a megaláztatást, mert nem akartak félelemben élni – demokratikus Magyarországot akartak.

A kommunizmus mindenkit ellenségévé tett. Elég volt elmaradni egy Szabad Nép-félóráról, egy viccet elmesélni, nem eléggé lelkesedni, pénzt adni a kitaszítottak családjának vagy csak köszönni nekik. Aki nem tapsolt elég hosszan, az is ellenséggé vált.

A bátrakat, akik szembeszegültek a félelmetes terrorrendszerrel, megölték, névtelen sírba temettették, mert még holtukban is féltek tőlük, és mindent megtettek azért, hogy emlékük se maradjon. Kémnek, hazaárulónak nevezték a hazájuk szabadságáért életüket kockára tevőket. Sokuknak a nevét sem ismerjük, másokról még mindig a kommunista hazugságok terjednek.

Pedig ők igazi hősök.

Második emelet