Gulag

Ez a terem a szovjet kényszermunka- és rabszolgatáborok világát mutatja be.

A második világháború győzteseinek döntése következtében Magyarországról is elűzték a német származásúakat, mintegy 200 ezer főt. Az általuk a győztesek közé sorolt Csehszlovákia pedig több mint 100 ezer szlovákiai magyart dobott át magyar területre.

A megszálló szovjet hadsereg, akárcsak pár hónappal korábban a nácik, kész listákkal érkezett. Felkutatott és elvitt mindenkit, akit a kommunista hatalomátvétel szempontjából veszélyesnek vélt. Volt miniszterelnököket, minisztereket, parlamenti képviselőket, nagyköveteket, katonatiszteket, papokat, tanárokat. Elhurcolták Raoul Wallenberg svéd diplomatát, akinek annyi zsidó honfi társunk köszönhette az életét. 1945 januárjától a muszkavezetőnek nevezett magyarok és a megszállókkal együttműködő új közigazgatás közreműködésével folyt a munkaképes, húsz év alatti fi atalok összefogdosása; köztük olyanok is voltak, akik náci koncentrációs táborokból szabadultak. A „málenkij robotra” hurcoltakat magyarországi gyűjtőtáborokba vitték, innen rettenetes körülmények közé kerültek, Máramarosszigetre, Foksányba, Brassóba, Temesvárra. Ezekből az elosztótáborokból, több hetes marhavagonokban történő szállítás után érkeztek meg az életben maradottak a szovjet lágervilág mintegy kétezer táborába. Több mint hétszázezer magyart nyelt el a Szovjetunió egész területét behálózó hatalmas gulág birodalma. Háromszázezren vagy többen sohasem tértek vissza.

A szovjet koncentrációs és munkatáborok rendszerét 1919-ben szervezték meg azzal a céllal, hogy elkülönítsék, megbüntessék és munkaerőként hasznosítsák mindazokat, akiket a szovjet rendszer vélt vagy valós ellenségeinek tekintettek. A gulág szóból hamar a szovjet koncentrációs táborok gyűjtőneve lett.

A gulág lágereiben több millió ember halt meg. Voltak évek, amikor az őrszemélyzet brutalitása, a szovjet hatóságok által megszabott kivégzési tervszámok – kvóták –, a szörnyű körülmények, a napi 10-12 órás megerőltető munka, az éhség, a fagy több millió áldozatot követelt. A rabok bányákban, út-, gát- és vasútépítéseknél dolgoztak, embertelen körülmények között, megfelelő szerszámok, élelmezés és ruházat nélkül.

Több ezer olyan magyar állampolgár volt, akit a szovjet hadbíróságok halálra vagy hosszú szabadságvesztésre, ahogy ők nevezték, „javító-kényszermunkára” ítéltek. A kivégzettek „bűneit” nem vizsgálták, nem bizonyították, meggyilkolták őket.

Az életben maradtak az ötvenes évek első felében térhettek haza. Sokukat azonban az államvédelmi hatóság emberei internálták, börtönbe zárták. Őket és a hazaengedetteket is szigorú titoktartásra kötelezték. A rendszerváltásig hallgatniuk kellett mindarról, amin keresztülmentek.

Az utolsó magyar hadifogoly, Toma András, 2000-ben jött haza.

Második emelet