Internálás

A politikai rendőrség Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön és Kazincbarcikán internálótáborokat állított fel, s tucatnyi zárt tábor is működött az ország keleti felében. A szoba Recskről származó csillét és köveket mutat be, de helyet kaptak a táborban készített emléktárgyak is (öngyújtó, szemüvegtok, kereszt, cigarettás dózni, dohánypapírra írt "újság"). A filmeken egykori internáltak visszaemlékezései láthatók, hallhatók.

Az ország szovjet megszállása után az új magyar kormány bizalmas, közzé nem tett rendeletben szabályozta újra az internálás feltételeit. Az internálás, vagyis a rendőri felügyelet alá helyezés a hatalom egyfajta technikai eszköze arra, hogy valóságos és vélt ellenségeit elszigetelje, illetve eltávolítsa a közéletből.  Az internálás lehetővé teszi, hogy az illetékes szervek, mindenekelőtt a politikai rendőrség, korlátlanul, minden előzetes vizsgálat nélkül, puszta gyanú vagy politikai megfontolás alapján „rendőri felügyelet alá” helyezhesse az útjában álló állampolgárokat. Az internálást olyan ügyekben alkalmazták, amelyekben nem volt elegendő bizonyíték arra, hogy az illetőt letartóztassák. Ilyen esetekben az illetékes karhatalmi szerv politikai megfontolás alapján, minden előzetes vizsgálat nélkül azonnal intézkedhetett.

Nem csupán a szélsőjobboldali szervezetek tagjait, egykori katonatiszteket, csendőröket, B-listázottakat, vagyis a foglalkoztatási tilalom alá esőket, a nyilas és nemzetiszocialista propaganda terjesztőit vagy az ország egykori politikai vezetőit, köztisztviselőit internálták, hanem mindazokat, akiket a kommunisták ellenségüknek tartottak. Az internálás olyan eszköz volt, amellyel a korlátlan hatalomra törő kommunisták leszámolhattak politikai ellenfeleikkel.

1945 és 1948 között, alig három esztendő alatt, az ÁVO országszerte több mint negyvenezer főt internált. A politikai rendőrség 1950 tavaszáig négy központi, koncentrációs tábor jellegű internálótábort állított fel: Recsket, Kistarcsát, Tiszalököt és Kazincbarcikát, ahol több ezer rab végzett kényszermunkát. A szovjet és a náci gyakorlatból eltanult módon, az áldozatok embertelen körülmények között, kezdetleges eszközökkel dolgoztak szén- és ércbányákban, kőfejtőkben, az útépítő- és a faiparban. Az internálás maximális időtartamához képest – amely eredetileg 24 hónap volt és amelyet az érvényes jogszabályok szerint havonta felül kellett volna vizsgálni –, a legtöbb áldozat ennél többet is eltöltött anélkül, hogy családja bármiféle életjelet kaphatott volna tőlük. A mindentől és mindenkitől elszigetelt őrizetesek ki voltak szolgáltatva az őrszemélyzet alantas ösztöneinek, melynek köreiben szállóigévé vált a jelszó: „A rabokkal nem kell elszámolni!”

Az ország keleti felében tizenkét úgynevezett zárt tábor működött, ahová 1948-tól családostól hurcolták el az embereket, főként a déli és a nyugati határvidékről.

Az internálótáborok feloszlatásáról szóló 1953. július 26-án kelt rendelet kiadását követően fokozatosan megkezdődött a lágerek felszámolása, de miután számtalan rab ügyét szándékosan lassítva vizsgálták felül, sokakat átszállítottak az ÁVH börtöneibe, több százan pedig csak 1956-ban szabadultak. A forradalmat követő megtorlás idején a kommunisták újra alkalmazták az internálás eszközét és számos egykori tábort megnyitottak.

A Kádár-rendszer 1961 második felében határozta el 10 000 „megbízhatatlan, a társadalomra különlegesen veszélyes egyén összpontosítását” – vagyis koncentrálását – „megfelelő táborokban”, „válság esetén”. A terv végrehajtását az ÁVH utódszervezete, az állambiztonság dolgozza ki. A táborok felállításáról szóló válságterv különböző változatokban a rendszer bukásáig érvényben maradt.

Ugyancsak embertelen körülmények között vegetáltak a kommunista diktatúra  idején azok a katonaköteles fiatalok, akiket a rendszer „osztályidegennek”, tehát ellenségnek tekintett. Megannyi nemesi sarj, nagy- és középpolgári ivadék, valamint kuláknak minősített szülőktől származó parasztfiú szenvedett munkaszolgálatosként a Magyar Néphadseregben. A „megbízhatatlan” muszosokat katonai kiképzés helyett, a bevált nemzetiszocialista módszer szerint, „különleges kezelésben” részesítették. Szögesdróttal körülvett lágerekben laktak, bányákban, utak, katonai objektumok, repülőterek építésénél dolgoztatták őket. A cél azonban nem a termelés, sokkal inkább a fiatalok  fizikai és lelki megaláztatása volt. Létszámuk 1952-ben 10 899, esztendőre rá pedig 12 511 volt. A munkaszolgálat intézményét csak 1956-ban számolták fel.

Pince