Titok volt a nők elhurcolása

2017. augusztus 7.

„Arról, hogy több ezer nőt hurcoltak el 1945-ben kényszermunkára a Szovjetunióba, nem tudott a magyar közgondolkodás. Titok volt. A túlélőket se fogadták itthon tárt karokkal. Inkább bűntudatot, szégyent ébresztettek bennük, mintha valóban elkövettek volna valamit” – mesélte a kultura.hu-nak Kormos Valéria, aki könyvében az áldozatokat szólaltatta meg.

Kormos Valéria író, publicista A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet fogságban, 1945–1947 című könyvében ítélkezés nélkül, ám nagyon is érzékletesen mutatja be a túlélők beszámolói alapján, milyen volt az a világ, melyet elképzelni szinte lehetetlen az itthoniaknak, különösen a mai, fiatal generációknak. A szenvedésről, a tragédiákról, de a szépről: szerelemről, gyermekáldásról is mesél a kötet. Megtudjuk, hogyan keltek útra és mi várta a gulágbolygón azokat, akiket 1945 telén több ezer társukkal együtt hurcoltak el Magyarországról, főként német hangzású nevük miatt. „A Donyec-medence szénbányái, Baskíria olajmezői, Grúzia érchasznosítása szívta el életerejüket, a lágerélet roncsolta emberi mivoltukat. Számokkal jelölték őket, így volt némi reményük arra, hogy ha ott halnak meg, valamilyen lajstromban csak lesz nyomuk. Az útközben elveszítetteknek ennyi sem jutott” – olvasható a könyv előszavában. A történetek pedig nem érnek véget azzal sem, hogy a túlélők 1947-ben hazajöhettek: hiszen itthon újabb nehézségekkel kellett szembenézniük a vagonokról leszálló, meggyötört nőknek.

„Él az a tévhit, hogy itthon tárt karokkal fogadták a hazaérkezőket. Csakhogy ez nem így volt. A szűk családi körön kívül nem várták örömmel sem a német koncentrációs táborból, se az orosz lágerekből szabadultakat. A közösségek – akár a kollégákra gondolunk a munkahelyen, akár a szomszédokra a falvakban, városi lakóházakban – nem akartak tudni arról, mit éltek át az áldozatok” – magyarázza Kormos Valéria. A túlélőknek azonban nemcsak ezért volt nehéz új életet kezdeniük, hanem azért is, mert hazaérve megváltozott társadalmi környezethez kellett alkalmazkodniuk.

„Az elhurcoltak két évig izolálva éltek, távol a hazájuktól. Alig tudták, mi zajlik Magyarországon, csak a fogság második évében kaphattak leveleket otthonról, és úgy jöttek vissza, hogy nem tudták, mire számíthatnak.

Már a vonaton figyelmeztették őket, hogy arról, amit átéltek, hallgatniuk kell, és csak szépet, jót mondhatnak a kint töltött évekről. A legnagyobb lelki terhet azonban az okozta, hogy itthon igyekeztek bennük bűntudatot és szégyent ébreszteni. Mintha valóban elkövettek volna valamit, és azért kerültek volna a Szovjetunióba munkatáborokba.

A közösség pedig el is hitte ezt, mert az emberek inkább hárítanak, hogy ne kelljen azonosulni az áldozattal. Könnyebb volt azzal magyarázni a tragédiákat, hogy biztosan bűnösöket vittek el. Nem csoda, hogy amikor végre a rendszerváltás közeledtével megszólalhattak nekem az áldozatok, és elmesélhették, mit éltek át, akkor fél évszázad lelki terhei szabadultak fel” – meséli az írónő, akit a Nők Lapja munkatársaként kerestek meg azzal, foglalkozzon az elhurcoltak történetével.

„Az emberek az 1986–87-es évek környékén már érezték, hogy változás lesz. Jelentkezett nálam egy 70 év körüli férfi Rakamazról, és azt kérte, írjam meg a faluból és a környező településekről elvittek hányattatásait. Amikor először lementem hozzájuk, összegyűltek egy háznál tízen-huszan, és mindenki elkezdte mesélni az élményeit. Egymás szavába vágtak, sírtak, emlékeztek. Ez az alkalom csak a kezdete lehetett a munkának, amely során megismerkedtem a túlélőkkel. A bizalmukba avattak, átadtak nekem személyes tárgyakat, fényképeket, és a témából készült egy sorozat a Nők Lapjába, amely 40 oldalnyit tett ki” – idézi fel Kormos Valéria.

Az első publikációk után hatalmas levéltömeg zúdult a szerzőre, aki további történeteket tudott meg az áldozatoktól. A munkából először 2001-ben jelent meg könyv A végtelen foglyai címmel a Kairosz Kiadó és a XX. Század Intézet gondozásában. Majd a 2017-es kötet új történetekkel kiegészítve a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványnál látott napvilágot. „Újra felkerestem három túlélőt azok közül, akikkel még az első kötet kapcsán találkoztam” – meséli a szerző, aki a 2017-es könyv előszavában így fogalmaz: „Különleges ajándék, hogy ennyi idő múltán ismét rácsodálkozhattam azokra, akik megmenekültek. Beszélhettünk arról, hogyan lehetett a rabságban szerelemről ábrándozni, máig hűséges társat találni. Megható volt látni a szeretetet, a megbecsültséget, gyermekeiket és az unokákat. Amit ők a gulágbolygón átéltek, az utódoknak meseszerű múlt.” Mégis: amit ott kint tapasztaltak, az beépült a családi „történelembe”. Van olyan unoka, aki nagymamája történetéből írta egyetemi dolgozatát. „Az egyik fejezetben pedig egy fiatal lányt ismerünk meg, aki a lágerben találja meg élete párját. A szerelemnek Grúziában gyümölcse is fogan, így a lány áldott állapotban érkezik haza, és itthon várja meg párját, akivel később összeházasodnak. Ezt a történetet a nagyszülőknek minden családi ünnep alkalmával el kellett mesélniük a rokonságnak” – mondja az író, majd hozzáteszi: máig felkeresik újabb történetekkel az áldozatok leszármazottai.

„Még most is vannak olyan felszakadó sebek, melyeket korábban titok fedett. A könyvhéten egy fiatal lány mesélte el, hogy ő csak most tudta meg: a nagymamáját is elhurcolták. Egy másik unoka pedig arról beszélt nekem, hogy az ő nagyszülője a halálos ágyán mondta el, hogy a fia akkor fogant, amikor az oroszok bejöttek az országba, és tömegesen erőszakolták meg a nőket. Ezekre az eltitkolt múltbéli eseményekre is visszavezethetőek bizonyos családi problémák. A nyugat-európai országokban nem kellett ennyi ideig hallgatni arról, ha ilyesmi történt.

Azonban ha lehetett, akkor se szívesen meséltek az áldozatok arról, hogy olyan megalázott helyzetbe kerültek, melyben elveszítették saját emberi mivoltukat, múltjukat. Ha valakit egy név nélküli, embertelen létbe kényszerítenek, majd megmenekül, és új életet szeretne kezdeni, akkor ezeket a pokoli emlékeket még mélyebbre kell temetnie, hogy tovább tudjon lépni.

Ezeket az elfojtott tragédiákat ma már csak könyv formájában lehet átadni az utókornak. Kell, hogy legyen valahol lenyomatuk a történeteknek, mert már az én hőseim közül is sokan elmentek” – magyarázza Kormos Valéria.

„Azért is fontos erről a témáról beszélni, írni, mert arról, hogy több ezer nőt hurcoltak el 1945-ben kényszermunkára a Szovjetunióba, nem tudott a magyar közgondolkodás. Titok volt. Ők civil, polgári lakosok voltak, akiket jogcím nélkül, ártatlanul hurcoltak el. Csellel, hazugsággal vitték a 17 éves lányokat, asszonyokat, többgyerekes anyákat, kismamákat több évi kényszermunkára. Ezt azonban titokban tartották, és azt, hogy később sem tudtak vele elszámolni, jól mutatja néhány válaszlevél a Kádár Titkárságtól. Ide fordultak a kis emberek a panaszaikkal, sérelmeikkel. Sok asszony 50 forintos nyugdíjkiegészítésért könyörgött, mert az a két év, amíg kényszermunkán volt, kiesett az életéből és a nyugdíjából. A Kádár Titkárságnál azonban nem ismerték el ezt a két évet. Azt írták vissza: Magyarországnak női katonája nem volt. Azaz női hadifoglyok sem létezhettek, és így nem dolgozhattak nők a Szovjetunióban kényszermunkán. Pedig az anyák, a fiatal nők elhurcolása a II. világháború után – amikor a népesség amúgy is megfogyatkozott – még inkább megcsonkította a magyar családszerkezetet.

Rengeteg árva maradt utánuk. A legnagyobb halálozás az odavezető vonatúton volt 1945-ben. Az éhezés, a hideg, a lelki megrázkódtatás sokakat elvitt. A hatalmas gyűjtőtábárokban szintén iszonyú körülmények uralkodtak, többezres hodályokban mindenféle higiéniai felszerelés nélkül szállásolták el a foglyokat. Aki ezt túlélte, már volt esélye arra, hogy megmarad.

Persze, csak akkor, ha szerencsés, és nem omlik rá a bánya, nem dől rá a csille, ha vannak ismerősei a faluból, akik segítik” – mondja a szerző, aki olyan történetet is megoszt velünk, amely nem került be a könyvbe.

„Nemrég mesélte nekem egy most 97 éves asszony, hogy nem is a rabság évei maradtak meg benne legszörnyűbb emlékként, hanem a falubeliek árulása. Ő ugyanis meg akart szökni fiatal lányként a rakamazi gyűjtőtáborból, és ott állt a közelében egy nő, hatalmas fekete kendőben. Mondta neki a kislány, hogy ki tud bújni egy résen, és ha a néni betakarja, akkor észrevétlenül el tud menekülni. Erre azonban azt mondta a nő: nem takarlak be, az én lányom is bent van, maradj te is ott. Végül mégis sikerült kiszöknie a lánynak, és befutott egy falubéli ház nyitott ajtaján. Beszalad a konyhába az asztal alá, és kérte a házigazdától, hogy rejtsék el. A házigazda azonban elment a policokért, akik kirángatták a kislányt, és a falubeliek szeme láttára ostorral hajtották vissza a gyűjtőtáborba. Ezt még a lágernél is rosszabbként élte meg a fiatal nő” – mondja Kormos Valéria, aki a könyv előszavában is megjegyzi: „mindig foglalkoztatott, honnan és miből táplálkozik a kiszolgáltatottakban, a megalázottakban rejlő erő. Hogyan lehet terrorban, diktatúrák présében lényünket megőrizni, összetörten is hinni, újrakezdeni?” Mi is megkérdeztük, sikerült-e ezt kiderítenie.

„Csodálatos, hogy ezekben az asszonyokban mennyi életerő, mennyi küzdés és akarat lakozott, hiszen amikor hazajöttek, akkor ők is családot alapítottak, gyerekeket szültek és neveltek fel.

Volt, aki tudatosan olyan emberhez ment, aki átélte mindazt, amit ő is, így nem kellett magyarázkodni, titkolózni előtte. Különleges, színes életet éltek, és még a Kádár-korszakban is kiharcolták a helyüket, hogy tudjanak boldogulni, és valami szép legyen az életükben. A megpróbáltatások miatt megtanulták az életet, az otthonukat értékelni. Többen is voltak, akiknek ismerőseik ajánlották, menjenek utánuk külföldre, de ők annak ellenére is ragaszkodtak a hazához, hogy saját honfitársaik is elárulták őket” – idézi fel Kormos Valéria.

„Csak a mi fajtánk tud így ragaszkodni a hazájához. Akit egyszer hontalanná, rabszolgává tettek. Amikor visszatérhettem, esküvel fogadtam, otthonomtól többé végleg el nem válok. És jöhetett akármilyen felemás, hazug világ, a fogadalmam senki és semmi nem tudta kikezdeni” – olvashatók a könyvben Réti Béla szavai. Őt és feleségét hívták külföldre 1956-ban, később pedig repülőjegyet küldtek nekik Amerikából, mégis mind a kétszer nemet mondtak.

„Az áldozatokban nem maradt gyűlölet, és bár emlékeztek a gonoszságra és az árulásra, azt is megjegyezték, ha valaki segítő kezet nyújtott nekik. Van például a könyvben egy történet, amelyben elszökik a lány egy rokonával a lágerből, és bolyonganak az idegenben. Éhen halnának, ha nem segítenének nekik a szintén csont és bőr orosz lakosok, akik kenyeret adnak nekik” – idézi a könyvből Kormos Valéria, majd hozzáteszi: „ahogy az is gyönyörű történet, amikor egy falubeli orosz fiú szerelmes lesz a táborban fogvatartott magyar lányba, és sodor neki egy papírrózsát, melyet átad a drótkerítésen. Én még a 2000-es évek környékén megkerestem az azóta nagymamává vált asszonyt, aki elővette nekem a papírrózsát. Fél évszázadon át őrizte a virágot. Ebből is látszik: a túlélők igyekeztek a mélységes szörnyűségben a jót, a szépet is megtalálni.”

Forrás: kultura.hu