Akiket utolért a történelem

2017. október 6.

A napokban elhunyt, utolsó békéssámsoni ellenállóra, Arany-Tóth Ferencre ezzel a két évvel ezelőtti, Látószög blogon megjelent interjúval emlékezünk.

A kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, egy Békés megyei faluban egy maréknyi fiatal úgy döntött, a tettek mezejére lép. 1951-ben Annus István vezetésével Békéssámsonon megalakult a Magyar Ellenállási Mozgalom. A csoport tagjai négy éven át terjesztették röplapjaikat a környező megyékben – sőt még Budapesten is! – az ÁVH-s terror és a szovjet megszállás ellen. Legismertebb üzenetük így szólt: „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja.” A Terror Háza Múzeum a Békéssámsonon megnyitott Szabadság Házával az ellenállók hősies küzdelmének állított emléket. A sámsoni hősök közül ma már csak ketten vannak életben. Az egyikük Arany-Tóth Ferenc, azaz „Bozambo”. Vele beszélgettünk.

Hogyan került kapcsolatba a Magyar Ellenállási Mozgalommal?

Jól emlékszem, 1951 decemberében, a karácsonyi szünetben kezdődött minden. Akkor még iskolába jártam, a Mezőgazdasági Technikumba. Amikor nem volt dolgunk, itt Sámsonon nem sok mindennel tudtuk elütni az időt, a fiatalok előtt szinte egyetlen lehetséges találkozóhely állt nyitva, a DISZ. Egy ilyen „DISZ-es estén” környékezett meg Annus Pista és Hegedűs Laci. Elmondták, hogy egy ideje csinálnak egy mozgalmat, majd elmagyarázták, hogy nagyjából miről is szól ez. Kérdezték, mi a véleményem róla, és hogy vállalnám-e benne a részvételt. Azonnal mondtam, hogy vállalom.

Az ’50-es évek diktatúráját ismerve, nem félt, hogy mi lesz, ha lebukik, nem félt a következményektől?

Nem teljesen tiszta, hogy mit is jelent félni. Az ’50-es években sok minden átértékelődött az emberben. Az életemet nem féltettem. Avval tisztában voltunk, hogy ha lebukunk, keservesen meglakolunk. Talán furcsa lesz, amit mondok, de inkább drukknak mondanám azt az érzést, amit a röpcédulák szórása előtt és után éreztem – és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom. Bármelyik pillanatban benne volt, hogy lebukhatunk, így amikor végeztünk, mindig megkönnyebbültünk kicsit, ezt kár lenne tagadni. Igaz, teljesen megnyugodni még utána sem lehetett igazán: két-három napot mindig vártunk, és ha nem állt meg a fekete autó az ablakunk alatt, na, akkor fellélegezhettünk. De félelemnek ezt az egészet nem nevezném. Ha valódi félelem lett volna, akkor nem csináljuk.

Voltak olyan helyzetek, amikor úgy tűnt, itt a vége, lebuktak?

Egyszer Karcagon szórtam, motorkerékpárral. Amikor jöttem vissza Sámson felé, észrevettem, hogy követ egy gépkocsi. Akkoriban az autók még nagyon ritkák voltak, főleg errefelé, így azonnal gyanús lett a helyzet. Lehúzódtam oldalra, mire ő is lassított, nem előzött meg. Itt már szinte biztos voltam benne, hogy baj van. Próbáltam meglógni, kövér gázt adtam, de csak tapadt rám. Ez így ment jó tíz-tizenöt kilométeren keresztül. Meg voltam róla győződve, hogy az ávósok követnek. Aztán teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra az autó egyszer csak eltűnt. Csak játszott velem. Hogy ki volt az, és miért tette, soha nem derült ki. Talán ávós volt, talán csak egy unatkozó ember, akinek éppen szórakozni volt kedve. Akárhogy is, ezt a néhány kilométert sosem tudtam elfelejteni.

A „Bozambo” nevet honnan kapta?

A ’30-as évek közepén Edgar Wallace regényéből készült egy film, egy szegény sorból felemelkedő néger szabadságharcosról, aki vezérré vált a felkelők között. Őt hívták Bozambónak. Hogy a többiek miért neveztek így, nem tudom. A fedőneveket egyébként nem tudatosan, magunknak választottuk, mindig a többiek találták ki, kit hogyan hívjanak. A neveket csak mi, húszan ismertük, senki más nem tudta, hogy kicsoda „Mari néni” és „Szúnyogcsődör”. Ezek általában olyan beszélőnevek voltak, amik csak számunkra mondtak valamit. Ott volt köztünk például a lángvörös hajú Major Jancsi, azaz „Betty”, aki egy régi westernfilm szintén vörös hajú főszereplőnője után kapta a nevét. „Szúnyogcsődör” sovány, magas, nyúlánk srác volt. „Mari néni”, azaz M. Tóth Sándor pedig egy 1945 előtt Sámsonon dolgozó német származású tanítónőről kapta a nevét, aki a háború után a kommunisták üldöztetése miatt egy ideig Sanyiék családjánál bújkált.

Honnan jött az ötlet, hogy Pesten, a Váci utcában is szórjanak?

Elsőre úgy tűnhet, hogy a diktatúra központja veszélyesebb terep volt, pedig éppen hogy nem. Budapest már akkor is milliós város volt, így ha azonnal nem bukott le az ember, utána jóval könnyebb volt elvegyülni, felszívódni. Egyébként mindig nagyon óvatosak voltunk, a végzetes lebukást egy konspirációs hiba eredményezte. Íratlan szabály volt, hogy a közvetlen lakóhelyünkön, munkahelyünkön nem szórunk. Major Jancsi, aki Pesten, a Láng Gépgyárban szórt, felkeltette a figyelmet, ezen a szálon keresztül tudtak ügynököt építeni a mozgalomba. Tudom, hogy Jancsit a túlbuzgóság vezette, sosem tudtam haragudni rá emiatt.

Rákosi Mátyás diktatúrájában éveken át fenntartani egy antikommunista mozgalmat elképesztő szervezettségre és szolidaritásra utal. Érezték, hogy megbízhatnak a sámsoni emberekben?

A mozgalom életébe beavatva csak a teljesen megbízható személyek voltak. Sokan magáról a mozgalomról nem tudtak, de voltak, akik segítettek a működésben, például a papír és a bélyegzőpárna-festék beszerzésében. Ha besétáltunk volna egy írószerboltba és kérünk tizenöt üveg bélyegzőpárna-festéket, az alighanem felkeltette volna a figyelmet. Szóval ilyenekben tudtak segíteni a falubeliek, környéken lakók. Hogy nem buktunk le, valóban azt mutatja, a sámsoniak között volt valamiféle összetartó erő. És erről jó érzés beszélni még így hatvan év távlatából is.

Önt végül hogyan kapták el?

Akkoriban katona voltam, ezredtörzsnél szolgáltam. Éppen a lebukás előtti napokban érkezett egy nagy szénszállítmány az ezredhez. A kiskatonák két gépkocsi szenet pénzzé tettek, és erről én is tudtam. Egy nap szóltak, hogy menjek el az üzemorvoshoz, mert valami gond van. Az orvos átirányított a szolnoki kórházba, mondván, hogy baj van a röntgenleletemmel, valami beszűrődést találtak a tüdőmben. Egyáltalán nem zavart a diagnózis, ugyanis nem készült rólam röntgenfelvétel, ellenben mindez legalább egy hetes eltávozást jelentett, így hát örömmel mentem, gondoltam, addig is pihenhetek kicsit. A szolnoki vonatra már nem szállhattam fel, előtte lekapcsoltak. Pestre vittek. Először azt hittem, a szén miatt, de aztán hamar rá kellett eszmélnem, hogy sokkal nagyobb bajba kerültem.

Hová került?

A Gyorskocsi utcába vittek, két ávós vett kezelésbe, egészen reggelig tartott a kihallgatásom. A szoba közepére ültettek egy székre, ott járkáltak körülöttem fel és alá, úgy kérdezgettek egész éjszaka. Eleinte tagadtam mindent, de aztán egyszer csak az egyik kihallgató – Gerő Tamás – a hátam mögé állt, és a fülembe súgta: „Ne tagadjál semmit, mindent tudunk, Bozambo”. Ebből már tudtam, hogy nincs értelme tovább játszani az értetlent.

Hogyan viselte a börtönbüntetést?

Tizenkét évre ítéltek, amiből végül is hetet kellett leülnöm. Mivel tudtam, hogy amit tettünk, az emberi logika szerint nem bűncselekmény, ezért soha nem tudtak megtörni. Az ítélet után egy hétig voltam a kőbányai gyűjtőben, aztán azonnal levittek Tatabányára, egy bányász-munkatáborba. Ott akkor kizárólag politikai foglyok voltak. 1956 előtt együtt ültem például egy korábbi honvédelmi miniszterrel is. Mindenki tudta, hogy ki, miért van ott, és nyugodtan mondhatom, mindig tiszteletet éreztem a többi elítélt részéről.

Az '56-os forradalmat milyen volt megélni a börtön falai között? Reménykedett a szabadulásban?

1956 tavaszán már átvittek a csolnoki bányába. Itt más volt a légkör, Tatabányán az őrök – és mondhatom, hogy a civilek, a bányászok – többsége válogatott gazember volt. Tatabányán nem volt nevünk, csak törzsszámunk. Csolnokon lényegesebb jobb volt a helyzet, a bányászok jóval együttműködőbbek voltak, újságot és híreket is rendszeresen szállítottak hozzánk. Én nem közvetlenül a szénfejtésben, hanem műszaki kisegítőként dolgoztam, amolyan gépkezelőként. Október 23-án éjszakások voltunk. Sokáig nem jött a szén, azt hittem, valami történt a bányászokkal. Felmentem. Ott ültek, az egyikük mesélt a többieknek, amiből elkaptam egy ilyen szófoszlányt, hogy „a mieink”. Én meg rámordultam, hogy „kik azok a mieink?!”. Kiderült, hogy kitört a forradalom.

Mi volt a bentiek reakciója?

Másnap éhségsztrájkba kezdtünk, és a bányába se voltunk hajlandóak leszállni. A lent maradt két műszak elkezdett egy vájatot fúrni, ami a hegyoldalban kivezetett volna a bányából…

Ez a szökési terv úgy hangzik, mintha egy hollywoodi filmből vették volna…

Valahogy úgy, annyi különbséggel, hogy ezt az élet írta. Szereztünk rádióadókat, a lenti két brigád állandó kapcsolatban állt velünk, így folyamatosan tudtuk őket informálni a helyzetről. Úgy beszéltük meg, hogy amikor kész lesz a vájat, szalmazsákokat hordunk a tábor udvarára, felgyújtjuk őket, nagy riadalmat keltünk, s addig a lentiek megcsinálják a kitörést. A tervet végül leállítottuk, mert megérkezett egy tüzérzászlóalj, akik leváltották az őröket – attól kezdve katonák vigyáztak ránk, akik miután megtudták, hogy politikai foglyok vagyunk, egészen másként kezeltek minket. Új időszak kezdődött. Még fegyvert is akartak beadni nekünk, de ezt nem fogadtuk el, tartottunk a provokációtól. A következő napokban bányászküldöttség utazott tőlünk Pestre. Őket személyesen Nagy Imre fogadta, aki felhatalmazást adott, hogy a csolnoki politikai foglyokat elengedjék. Október 29-én legálisan szabadulhattunk. Szép napok voltak, de novemberben aztán minden visszaállt a régi kerékvágásba, mi meg mehettünk vissza a börtönbe.

Szabadulás után tudták egymással tartani a kapcsolatot az ellenálló mozgalom tagjaival?

A többség eléggé szétszóródott az országban, különböző helyeken éltünk, de alkalmanként azért felkerestük egymást. Mi pedig, akik itt laktunk egymáshoz közel – Annus Pista, Setény János „Mike”, Cseszkó Ferenc „Leó” és „Imre bácsi”, azaz Zöld Imre –, tartottuk egymással a kapcsolatot. Minden hónap első vasárnapján találkoztunk, ez rendszeressé vált.

Elégtételnek bizonyult a Szabadság Házának átadása?

Számunkra már 1990, a rendszerváltoztatás éve elégtétel volt, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy helyesen cselekedtünk, amikor egy gonosz rendszer ellen hadakoztunk. Felemelő érzés volt itt lenni a megnyitón. Ilyesmire általában leginkább az ember halála után ötven évvel kerül sor. Nagyon meghatott, hogy ezt megélhettem. Azt hiszem, erre mondják: a történelem utolért bennünket. Vagy a fene tudja. Lehet, hogy inkább mi értük utol a történelmet.

Első megjelenés: http://latoszogblog.hu/blog/akiket_utolert_a_tortenelem