Ottó Ferenc zeneszerző hagyatéka a váci börtönévekből

2018. június 27.

A Terror Háza Múzeum a közelmúltban egyedülálló műtárgyegyüttesre tett szert. A jelentős mennyiségű kézírásos dokumentum Ottó Ferenc zeneszerző (1904-1976) életművéből való. Különlegességét az adja, hogy döntő többségük a zeneszerző kézírásával, ceruzával írott munka, melyet a művész a Váci Fegyház és Börtön falai között vetett papírra 1950-től 1956-ig tartó fogsága idején.

A kották, feljegyzések, versek ̶ túlmutatva önmagukon ̶ a váci büntetés-végrehajtási intézeten keresztül bemutatják azt a közeget, amely a Rákosi-érában a hosszú fogságra ítéltek osztályrészéül jutott. Ottó Ferenc leírásai életre keltik rabtársait: az 1956-os forradalomban és szabadságharcban meghalt Gérecz Attila költőt, Tollas Tibort, aki a váci rabok „szellemi vezetőjeként” komoly tiszteletnek örvendett. Szomorú, de jellemző korrajzot kapunk a „koalíciós évek” (1945-1948) politikai és hétköznapi viszonyairól is.

De ki volt a „krónikás” rabtárs, aki mindezt átélte?

Ottó Ferenc 1904-ben született a Pest megyei Valkón. Apja erdészként dolgozott és szerette volna, ha fia is ezt a pályát választja. A fiatal fiú azonban a zene iránt tanúsított egyre nagyobb érdeklődést. Iskoláit több helyen végezte: az elemit Hatvanban kezdte, majd Budakeszin fejezte be. Középiskoláit is többször váltogatta: 1915 és 1920 között a Gödöllői Minorita Rendi Főgimnázium, majd a Váci Kegyes Tanítórendi Főgimnázium diákja volt. Alig egy év után, 1921-ben elhagyta a várost és visszatért Gödöllőre, ahol 1921 és 1923 között régi tanintézményében folytatta a tanulást. Érettségi vizsgáját is itt szerezte meg, azonban ismét egy új intézmény, a Gödöllői Királyi Katholikus Főgimnázium tanulójaként.

A fiatalember habozás nélkül kezdte építeni saját zeneszerzői karrierjét. Benes Gusztáv, az aussingi Chemischer Verein, továbbá a Chinoin Gyógyszergyár főrészvényese – ahol Ottó Ferenc átmenetileg dolgozott – felkarolta az ambiciózus fiatalembert. (OTTÓ Ferenc: Felszáll a páva, vagy nem száll fel?... Zeneéletünk áttekintése Kodály 80. születésnapja alkalmából. 1962. Kézirat. 2. LTSZ: THM-2017.6.2.) Benes mecenatúrájának köszönhetően Ottó Milánóba utazhatott, ahol 1924 és 1926 között az ismert zeneszerző, Alfiere Arecco tanítványaként mélyítette zenei ismereteit. Eközben csekély járadékának kiegészítése céljából zenekritikai munkákat írt a Milánói Magyar Újság című lapba.

Hazatérése után, 1926-ban felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneszerzési Tanszakára, ahol mestere az általa „barátságtalannak” titulált Kodály Zoltán lett. (OTTÓ Ferenc: i.m. Kézirat. 1. LTSZ: THM-2017.6.2.) Tanulmányait 1931-ben fejezte be, de mégsem szerzett diplomát: a Mester ugyanis meg kívánta ismételtetni az utolsó (ötödik) évet Ottóval, a diák azonban nem állt kötélnek, és hivatalos elismervény nélkül hagyta el az intézményt.

Ottó Ferenc szakmai berkekben ennek ellenére elismert művésznek számított, hiszen 1939 és 1940 között Bécsben és Berlinben élt és alkotott, mégpedig úgy, hogy ösztöndíjjal támogatták megélhetését. A zeneszerző által csak „aktív éveknek” nevezett korszak nem tartott hosszú ideig; a II. világháború harcainak kitörése után nem sokkal őt is behívták katonának. A német megszállást követően átképezték légvédelmi tüzérnek, majd 1944 októberében a nyugati frontra irányították. A francia-német határon amerikai hadifogságba esett. A szövetséges katonák a Cherbourgban és a Mailly le Camp-ban felállított fogolytáborba vitték, ahonnan csak 1946. március 10-én térhetett haza Magyarországra. (OTTÓ Ferenc: József Attila-emlékek. Írók, költők, muzsikusok. Harminc év emlékirata. Kézirat. 1961. 133. LTSZ: THM-2017.6.15.)

A hadifogság utáni hazatérés nagy csalódást keltett benne. Arra számított ugyanis, hogy Budapesten folytathatja egykori munkáját; elsősorban személyes jóbarátja, József Attila munkásságát szerette volna megzenésíteni. Itthon azonban mindenki hűvösen, ha nem ellenségesen fogadta: „Nyugatos vagy! – mondták sokan a szemembe.” (OTTÓ Ferenc: i.m. Kézirat. 1961. 133. LTSZ: THM-2017.6.15.)

A régi barátok közül egyedül József Attila élettársa, Szántó Judit fordult Ottó Ferenc felé azzal a kedvességgel és bensőséges hanggal, amelyet a zenész annyira hiányolt a többiektől. Ő volt az, aki „beavatta” a művészt a „szép új világ” rendszerébe. Egy beszélgetésük alkalmával ezt kérdezte Ottó a nőtől:

„– Milyen ember Rákosi?

– Ó, Rákosi a legnagyobb! [...] a Judit magasztaló mozdulatot tett mind a két kezével.” (OTTÓ Ferenc: i.m. Kézirat. 1961. 145. LTSZ: THM-2017.6.15.)

A zeneszerző egyre elszigeteltebb lett, s végül 1949. szeptember 22-én letartóztatta az ÁVH hűtlenség vádjával. Először a Bartók Béla úti Zalka Máté laktanya pincéjébe vitték, ahol kegyetlenül bántak vele. Ezután – szeptember 30-án – a Margit körúti fegyházba került. Itt még tovább fokozódott testi-lelki gyötrése. (OTTÓ Ferenc: Attika. Madzagosok. Kézirat. 1963. 2. LTSZ: THM-2017.6.14.)

Ő maga a következőképpen idézte fel ezt az időszakot 1961-ben: „[A] Vizsgálati fogság ideje az iszonyat éve volt. Minden husz [sic!] napban felakasztottak közülünk valakit. Akit tiz [sic!] évre ítéltek, az örömében bukfencet vetett a zárkában.” (OTTÓ Ferenc: József Attila-emlékek. Írók, költők, muzsikusok. Harminc év emlékirata. Kézirat. 1961. 151. LTSZ: THM-2017.6.15.)

A tárgyalás eléggé elkeserítő lehetett: másodfokon az ügyész halálbüntetés kiszabását kérte. Jellemző az, hogy a perbe fogottak még a bíráik, ügyészeik nevét sem ismerhették: „[Láttam] Az ügyészt, aki mindig hidegen, gúnyosan és fölényesen vádolt, s mindig súlyosbításért fellebbezett… Láttam a faarcú, elképedt ülnököket, akik csak a [bírói] emelvényen csöppentek bele veszedelmes ügyeinkbe.” (OTTÓ Ferenc: i.m. Kézirat. 1963. 5. LTSZ: THM-2017.6.14.)

A bíróság „megkegyelmezett” így Ottó Ferencet életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, amelyet a váci büntetésvégrehajtási intézményben kellett eltöltenie. (OTTÓ Ferenc: József Attila-emlékek. Írók, költők, muzsikusok. Harminc év emlékirata. Kézirat. 1961. 151. LTSZ: THM-2017.6.15.)

Vác, noha igen rossz körülmények uralkodtak, mégis jobb helynek számított a budapesti intézményeknél nem utolsósorban azért, mert ide igen sok értelmiségi rabot hoztak, így igen élénk, Ottó szavaival élve „akadémiai szintű” szellemi élet zajlott a „fonógépek mellett”.

Jól jellemzi a foglyok és az őrök közti szellemi különbséget az alábbi történet:

„Látjuk, hogy a »Vadgalamb«-nak nevezett, nagy őrünk lép be harisnyában, kezében nyitott könyvvel. Évek óta ismert bennünket név szerint. Vadgalambnak azért neveztük, mert néha jól is bánt velünk.

– Hallja Ottó! Most olvastam odakinn József Attila verseit. /Nagyon unatkozhatott./ Az Altató című vers mellett ott olvasom a maga nevét, hogy »Ottó Ferinek szeretettel.« Maga ez az Ottó Feri?

– Igenis, én vagyok.

– Nahát, jó helyre került József Attila barátja!...– s gunyorosan végignézett rajtam, majd nagy csörgés közben ránk zárta az ajtót, és elment.” (OTTÓ Ferenc: József Attila-emlékek. Írók, költők, muzsikusok. Harminc év emlékirata. Kézirat. 1961. 154-155. LTSZ: THM-2017.6.15.)

Ottó Ferenc azonban nem csak emlékezéseket vetett papírra Vácott. Idejének legnagyobb részét az aktív munka töltötte ki: a raboknak kötelező feladatok elvégzése mellett, illetve azok után zeneműveket írt. Ezek témája igen változatos: verseket zenésített meg, illetve egyházi dalokat, himnuszokat írt, továbbá zenei ismereteit osztotta meg rabtársaival. Ebben az időszakban készültek azok a munkák, melyeknek eredeti, gyakran WC-papírra, ceruzacsonkokkal írt példányai immár múzeumunk gyűjteményét bővítik. Egyedülálló kordokumentumok ezek; a Rákosi-rendszer igazságtalanul, politikai okokból elítélt foglyainak a minden körülmények között alkotni képes ember művei, amelyek – felülemelkedve a mindennapos létbizonytalanságon, megaláztatásokon és fizikai tortúrákon – az élni akarást, a szellemi tevékenység iránti vágyat és a szakmai elhivatottságot jelenítik meg.

A zeneszerző 1956 júliusában Vácott eltörte a karját, emiatt Budapestre, a Mosonyi utcai rabkórházba szállították, ahonnan augusztus 16-án szabadult egy felülvizsgálatnak köszönhetően. A normális életbe történő visszailleszkedés neki is nehéznek bizonyult: átmenetileg Gizella húgánál lakott és az ő támogatásából tartotta fenn magát, de segített rajta egykori mestere, Kodály Zoltán is.(OTTÓ Ferenc: József Attila-emlékek. Írók, költők, muzsikusok. Harminc év emlékirata. Kézirat. 1961. 156. LTSZ: THM-2017.6.15.)

1966. február 1-jén újra a Budapesti Főügyészség tárgyalótermében találta magát államellenes izgatás vádjával. Perében első fokon ezúttal két év, másodfokon egy év börtönbüntetésre szóló ítélet született. Az ítélet indoklása szerint: „A vádlott a Váci Országos Börtönben, amikor büntetését töltötte, összeismerkedett a büntetésüket ott töltő volt pálosrendi szerzetesekkel, és nagyon összebarátkozott velük. Megbeszélték, hogy a vádlott megzenésíti a Pálos Himnusz szövegét. A vers szövegét a börtönben Gérecz Attila írta, s eljuttatta a vádlotthoz. A megzenésített szöveg hazánk jelenlegi siralmas állapotáról, a magyar nép szegénységéről és rabságáról, valamint arról szól, hogy sokan fegyver helyett keresztet hordanak. […] [A vádlott megírta továbbá] a régi és mai idők, a nép és a Rend szenvedéseit.” (OTTÓ Ferenc: Pálos Himnuszom /Boldog Özséb-Ének/ története. Kézirat. É. n., 2. LTSZ: THM-2017.6.3.)Súlyosbította a helyzetet, hogy a Himnusz utolsó versszakát „ellenforradalmi” izgatásnak értelmezték: „S barlang ölén cellák sötét/mélyén, fények gyulnak…/ hívd egybe, ki hív és magyar,/hívd, ki sebbel ékes./Győzni fog, ki hinni akar,/S áldozatra képes…”

Szabadulása után visszavonultan élt gödöllői otthonában 1976. december 5-én bekövetkezett haláláig. Testét zongorája mellett találták meg...

Kalmár Miklós
történész-muzeológus