Dózsa László csak ürügy, a valódi cél ’56 legendájának lerombolása

2016. november 11.

Összehangolt, átgondolt támadás zajlik nem elsősorban Dózsa László, hanem 1956 emléke és a hősök tisztelete ellen – vélekedik az emlékév kapcsán kipattant botrányról a PestiSrácok.hu-nak adott interjújában a Terror Háza kutatási igazgatója. Békés Márton szerint a magyarság önértékelésének egyik fontos elemét, az egész ’56-os történetet meg akarja kérdőjelezni egy szűk értelmiségi kör, amely úgy gondolkozik, hogy csak neki lehet igaza.

Volt egy kiinduló plakátügy, amelyből lett aztán több plakátügy, majd történelemhamisítási vádak, végül most már az egész érvényes ’56-os narratíva megkérdőjelezése kezd napirendre kerülni. Mindezek mögött ugyanaz a jól kivehető liberális történészi és médiakör áll. Összehangolt támadásról van szó?

Két dologban tévedtünk. Azt gondoltuk, hogy október 23. és november 4. két olyan dátum a magyar történelemben, amelyekre nem ildomos semmit időzíteni a megemlékezésen kívül. Másrészt feltételeztük, hogy amennyiben valakinek problémája van az emlékévvel, történeti kérdéseket bírálna, akkor ezek nem a bulvár szintjéről és nem az aljasság szándékával fognak megjelenni. Most már világosan látszik, hogy egy megtervezett, összehangolt és a végső pontjáig átgondolt termékről van szó, ezt úgy hívják, hogy deheroizálás, az ’56-os forradalom és szabadságharc hőseinek sárba rántása. Ez nyilvánvalóan politikai célokat szolgál. Kisebb „tüzérségi előkészítés” már megelőzte az október 23.–november 4. közti időszakot, hiszen Tóta W. Árpád – akiről úgy tudom, nem történész – gyerekkatonákról beszélt, párhuzamot vonva az afrikai bűnöző hadurak gyerekkatonáival. A visszaemlékezésekből éppen az derül ki, hogy ’56-ban hazaküldték a gyerekeket a szabadságharcosok, csak sokszor hiába. Szívszorító történeteket olvashatunk ezekről a dolgokról, de a liberális médiának nem szívszorító történetekre van szüksége, hanem a hőseink megkérdőjelezésére. Eszerint nem is voltak hőseink, hiszen nem maguk vállalták a harcot a függetlenségünkért, hanem valakik gyerekkatonaként állították ki őket – ez volt az első, szellemileg kis kaliberű támadás. És akkor jött a november 4. körüli időpontra időzítve a Dózsa–Pruck ügy, ami szintén az említett termék része. Amit a tornatanárból lett történész, Eörsi László mond, azt persze kapásból elhiszik, majd megszólalt Rainer M. János, akivel kapcsolatban nem került szóba, hogy ő és az 1956-os Intézet több mint 10 millió forintot nyert az ’56-os Emlékév kapcsán, és aki annak az OSZK-nak a munkatársaként támadja az Emlékévet, amely intézmény főigazgatója az Emlékbizottság állandó tagja. Nem hiszem, hogy az amerikai Kongresszusi Könyvtár valamely kutatója megtámadná a Függetlenség Napja alkalmából szervezett országos rendezvénysorozatot.

Ő például az emlékév során korábban is jelezte a kifogásait?

Sem Rainer M. János, sem Eörsi László 2016 novemberéig sosem tiltakozott Dózsa László ’56-os szerepének hitelességét illetően, ahogy az Intézet sem kérdőjelezte meg soha a Dózsa-féle képazonosítást. Ez az egész tíz éve nem jelentett problémát Eörsinek, most viszont valamiért mégis becsatlakozott egy összehangoltnak tűnő támadásba. A Dózsa László plakát hónapokig kint volt az utcán; miért kellett vele várni? Szándékosan időzítve, pont az emlékév csúcsán robbantották ki a botrányt. Az, hogy Dózsa László azonosította magát a képen, a szakma és a filmes világ számára is közismert tény, nem egy nyilatkozatban, könyvben és filmen megjelent. Most véletlenül éppen november 4. körül valakik mégis nagyon meglepődtek rajta. Érdemesebb lenne azt megvizsgálni, hogy mekkora siker volt ország- és világszerte az emlékév, és nem egy ilyen kreált ügyön keresztül kellene megítélni egy több hétig, sőt valójában egy évig tartó rendezvénysorozatot. A céljuk ugyanis pontosan az, hogy ez ragadjon meg a köztudatban, és ’56 hatvanadik évfordulója kapcsán valami homályos ügy jusson az emberek eszébe.

Tehát nem Dózsa László a valódi célpont, hanem’56 legendája és annak a megítélése?

A legenda kifejezés is kapcsolatba hozható egy forradalommal és szabadságharccal, de itt igazából a magyarság történelmének az egyik legfelemelőbb, legsokatmondóbb, a világ számára legismertebb története a lényeg. A pesti srácok hősiességét elvitatni ugyanolyan, mintha azt mondanánk, hogy Puskás Öcsi ügyetlen focista volt, vagy a Rubik-kocka nem egy szellemes találmány. Nem az a cél, hogy Dózsa Lászlótól elvegyék, hogy ő van a képen. Ez egy álvita, Pruck Pál családjának médiabeli beidézését is beleértve. Áltörténet a képvita, áltörténet a gyerekkatonák emlegetése, áltörténet a plakátok bírálata. Mellesleg maga a fotós jelentette ki az egyik plakátról, hogy lehet színezni és módosítani egy képet, ha az így is azt közvetíti, hogy az egyszerű emberek is elérhetnek nagy változásokat. A fotó készítője felismerte, hogy a plakátjaink célja ennek az üzenetnek az átadása, de van Magyarországon egy olyan – a sajtóban megszólalókból mostanra elég jól azonosítható – kör, amely úgy gondolja, hogy csak az értelmiség, sőt csak az ő értelmiségi körük csinálhat csuda dolgokat, csak az ő történeti kutatásai hitelesek, csak ő adhat narratívát, csak neki lehet igaza. Igaz, hogy például Eörsi László nem rendelkezik erre hiteles képesítéssel, de ez nem baj, csak neki lehet igaza, Rainer M. János a pálya széléről beleszól, a 168 Óra pedig megírja. Ez egy szűk elitklub, és ennek az elitklubnak a narratívája egy közérthetetlen elitbeszéd, a miénk pedig a hősök előtt tisztelgő plakátok a pesti srácokkal, a zsidó Szeles Erikával és Angyal Istvánnal, a cigány hősök sorával és a fiatal felkelőkkel.

A Havas Szófia által elővezetett szemlélet ezek szerint nemcsak elszigetelt vélemény, hanem egy szélesebb körben jellemző szemlélet? Ez esetben ő legalább őszintén felvállalta.

Havas Szófia megnyilatkozása már az előhang volt, de ez a jelenség még hatvan évvel a forradalom és szabadságharc után is bőven létezik. Ebbe beletartoznak az ásatag véleményeket primitív módon megfogalmazó havasszófiák, és beletartoznak a sokkal körmönfontabban, aljasabban támadók, akik nem nyíltan hazudják le a történelmet, hanem apránként csepegtetik a hazugságot. Ez utóbbiak valószínűleg veszélyesebbek, mert folyamatosan sugallják, hogy nem voltak hősök, végül is nem is igaz a pesti srácok legendája. Dózsa László csak ürügy volt, és ha nem lett volna ő, akkor kerestek volna egy másikat. Már október 23-án elkezdték a gyerekkatonázást, és már akkor azt nyilatkozta Rainer M. János, hogy a forradalomnak nem volt vezetője, és a hivatalos emlékezetpolitika erőlteti a pesti srácokat, akiknek nem tudnak arcot és nevet adni. De ott vannak a plakátok az utcán: tudunk arcot és nevet adni, csak az a bajuk ezzel, hogy nem értelmiségi nevek vannak ott, és a szabadságot nem Petőfi körös, senkit nem érdeklő vitákkal próbálták kivívni az ’56-os hősök, hanem munkások, ápolónők, és nem egyszer tizenéves gyerekek voltak, akik fegyverrel csinálták. Értelmiségi vitákkal nem lehetett volna az oroszokat kizavarni a városból, legfeljebb ha ők is halálra unták volna magukat a hallottaktól.

Rainer M. János írta, hogy Pruck Pál ’56-os szerepéről ugyanúgy nincsenek írásos források, ahogy Dózsa Lászlóról. Így miként áll meg a Pruck-sztori?

Anélkül, hogy bántanám a néhai Pruck Pált, őt valaki aljas céllal előszedte, aki próbál összehozni egy Dózsa–Pruck vitát. Pruck mondta 1986-ban a Velünk élő történelem c. háromrészes dokumentumfilmben az „ellenforradalomról”: „Megjelent a képem, mint taknyos a külföldi magazinokban. Én senkinek be nem mutatkoztam, én nem is álltam senkinek oda, hogy fényképezzen le. Hogy hogy fényképeztek le, vagy ki fényképezett le, honnan tudják a nevem, az ma is titok előttem.”

Ez előttünk is titok, az viszont nem titok, hogy ezt a műsort Berecz János szerkesztette, és megszólalt benne Apró Antal, Biszku Béla, Földes László és Marosán György is. Azt hiszem, nem kell folytatni. Előszedtek egy ásatag, rég lezárt ügyet, és ezzel próbálják ellehetetleníteni az egész ’56-os emlékévet. Ez az első példa arra, hogy egy magát történésznek nevező vagy láttató személy megpróbálta bemocskolni a pesti srácok mindmáig tiszta nevét. Ő Eörsi László, aki szintén teljesen véletlenül éppen a napokban jelentette meg új könyvét, amelyben Tóth Ilona és Mansfeld Péter deheroizálására törekszik. Ez egy kör, amely itt bezárul. Ezzel nem kell többet foglalkozni, az emlékév világszintű sikere pedig önmagáért beszél, aki meg képekkel akar foglalkozni, meg értelmiségi álvitákkal pepecselni, azzal nincs mit kezdeni.

Forrás: pestisracok.hu

(Fotó: pestisracok.hu/Horváth Péter Gyula)