Népgázálarc

2018. március 27.

A Terror Háza Múzeum gyűjteménye egy nagylelkű adományozónak köszönhetően fontos műtárggyal bővült. A közelmúltban intézményünknek ajándékozott népgázálarc a déli határ mellett, Nagykanizsán élő család tulajdonát képezte, bár szerencsére éles „bevetésére” soha nem került sor. A jó állapotban lévő katonai felszerelés kifejlesztésének története, illetve elterjedésének oka jól példázza, hogy miért nevezik a 20. századot „a háborúk századának”, és rávilágít arra is, hogy milyen volt a „békeharc”.

A gázálarcot – az ajándékozó közlése szerint – a Rákosi-érában osztogatták a „jugoszláv fenyegetés” árnyékában élőknek, azaz a „magyar Maginot-vonalnak” nevezett, az ország déli határát védeni hivatott bunkerrendszer közelében lakóknak. Az 1950-es évek elején az „N” típusú, azaz a népgázálarc nem volt új fejlesztés, de relatíve hatékony védőeszköznek számított.

A harci eszközt eredetileg az 1930-as évek második felében kezdték gyártani, kifejezetten a polgári lakosság számára; ezért használata és karbantartása aránylag egyszerű volt. Az álarc könnyen és olcsón gyártható anyagokból készült: teste bordó színű, gumírozott szövet, szemüveglencséi pedig átlátszó műanyagból vannak. A használat során keletkező párát elnyelő lemez nem tartozott hozzá: a lencséket használat előtt páramentesítő szappannal vagy kenőccsel kellett ellátni. A gázálarc olajzöld betétje kupakkal zárul – ez a szűrőt tartalmazza – amelynek feladata a belélegzett levegő megtisztítása volt. Ebből a szempontból a népgázálarc rendkívül korszerű volt: az összes, a korszakban rendszeresített harci gáz ellen védett, bár a szénmonoxidot nem tudta kiszűrni. Az álarctest kilégző szelepe a bal oldali szemnyílás alatt van, a gumiból készült szelepet alumínium szelepház védi.

A népgázálarcot öt méretben gyártották: a legnagyobb az 1-es, a legkisebb az 5-ös volt. A múzeum birtokába egy 2-es méretű került, mely igen gyakori volt, egy átlagos magasságú felnőtt férfi arcát tökéletesen fedte. A tárgy, illetve a hozzá tartozó történeti vonatkozások jól rávilágítanak arra, hogy a háborúval való fenyegetés mennyire rányomja bélyegét a mindennapokra, és milyen groteszkké teszi azt az életet, amelyet próbál megvédeni.

Kalmár Miklós
történész-muzeológus