ÁTVÁGVA - VASFÜGGÖNY, PÁNEURÓPAI PIKNIK, RENDSZERVÁLTOZTATÁS

„A magyarok jó emberek”
Mihail Gorbacsov, 1989. augusztus 25.

A huszadik század második felében Magyarország kétszer is világtörténelmet írt.  Mindkétszer döntően hozzájárult a kommunizmus bukásához. 1956 októberében, amikor nemzeti függetlensége visszanyerése érdekében szabadságharcot vívott a hatalmas Szovjetunió ellen, már bebizonyította, hogy egy nemzetről semmit nem mond el a mérete. Nem az számít, hogy kicsi, közepes, vagy nagy, csak az, hogy képes -e harcolni a szabadságáért. Amikor már a megmaradását fenyegeti az idegen megszállás, képes-e szembeszállni azzal, aki a létére tör, legyen bármekkora is a túlerő. Több mint hat évtizeddel ezelőtt a „pesti srácok” házi készítésű Molotov-koktélokkal, és kerékpárokkal vették fel a harcot a tankokkal és a rakétákkal felszerelt, a legmodernebb fegyverzetbe bújtatott szovjet hadsereggel szemben. És ma már tudjuk, ők győztek. Mert annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg több mint négy évtizedig még magyar földön állomásozott, és életben tartotta a kommunista rendszert, a seb, amelyet a magyar szabadságharcosok ejtettek rajta, soha nem hegedt be. Az egész világ előtt lelepleződött, hogy a kommunizmust csak a terror és a Vörös Hadsereg képes ráerőltetni az emberekre. Szabad akaratukból soha nem tűrnék el az uralmukat.

1989–ben újra a magyarok játszották a főszerepet. A magyar nép elszántsága és bátorsága adta meg a kegyelemdöfést az addigra ezer sebből vérző, külső-belső bajoktól gyötört kommunista világbirodalomnak. A magyar nép, és vezetői hatalmas kockázatot vállalva lebontották a Keletet a Nyugattól hermetikusan elzárni hivatott Vasfüggönyt, és ezzel megszüntették Európa erőszakos és mesterséges kettéosztását. Az akkor Magyarországon tartózkodó több ezer kelet-német menekült előtt megnyitott határ dominókét rombolta le a Berlini Falat, és adta meg jelt az NDK, és a többi európai állampárti diktatúra megdöntésére. Mert a leomlott falak és a lebontott szögesdrótok mögött, szabadságra és függetlenségre vágyó népek éltek, akik régóta fuldokoltak már a szabadság hiányától, elegük volt a bezártságból és nem tűrték tovább az idegen uralmat.

A Vasfüggöny, a Berlini Fal, a Keletet a Nyugattól elválasztó határzárak, szögesdrótkerítések, aknazárak nem csak azt akadályozták meg, hogy a mögéjük zárt emberek szabadon közlekedjenek, találkozhassanak egymással, hanem azt is, hogy közös jövőben gondolkodhassanak. Európa Vasfüggöny mögé zárt népei húsz éve újra szabadok és függetlenek. De összefűzi őket a közös múlt, a közös történelem, és a falak mögé zárt évtizedek közös emlékezete. Jó érzés tudni, hogy húsz évvel ezelőtt, a magyarok bátorsága és elszántsága ütötte az első, többé már be nem tapasztható rést ezeken a falakon. Van mire büszkének lennünk.

Vasfüggöny

A vasfüggöny Európa második világháború utáni kettéosztásának legmarkánsabb szimbóluma. A fogalommá vált kifejezést először Winston Churchill használta 1946. március 5-i fultoni beszédében. A negyvenes évek végén a Szovjetunió ellenőrzése alatt álló térség nyugati határán a lakosság menekülésének megakadályozása céljából bonyolult műszaki berendezésekkel megerősített határzár épült ki, és ezzel a vasfüggöny politikai metaforából érzékelhető, tapintható, rideg valósággá vált.

Magyarországon a vasfüggöny megépítését a minisztertanács 1948 májusában rendelte el. Abban az évben még csak magas figyelőket létesítettek, de 1949-ben megkezdődött a drótakadály kiépítése. 1950 végére az osztrák és a jugoszláv határ mentén 1000 km hosszan egy- és kétsoros drótakadályt feszítettek ki. A határzár megerősítése érdekében a drótkerítések közötti mintegy 20 méter széles folyosót a műszaki alakulatok elaknásították. A közel 700 ezer taposóaknát az 1953-ban meginduló enyhülési folyamat következtében 1955 és 1956 októbere között felszedték. Így vált lehetővé, hogy az 1956-os forradalom vérbefojtása után a Nyugatra menekülők viszonylag könnyen átjuthattak Ausztriába és Jugoszláviába.

A Kádár vezette „munkás-paraszt kormány” 1957. március 2-i határozatával ismét elrendelte a nyugati határ megerősítését és lezárását. 1957. június 30-ra el is készült a 350 km hosszú, kétsoros tüskésdrótkerítés, köztük 800 ezer taposóaknával. A folyamatos „korszerűsítések” következtében 1963-ra már 1 124 900 darab aknát telepítettek a határövezetbe. A többsoros drótkerítés és az aknazár ellenére a műszaki zár nem bizonyult hatékonynak, ezért az ország legfontosabb hatalmi szervének, az MSZMP Politikai Bizottságának döntése alapján 1965 augusztusában a honvédségi és karhatalmi alakulatok megkezdték a Szovjetunióban is alkalmazott SZ–100-as jelzőrendszer kiépítését.  Először a drótakadályokat és az aknazárat számolták fel, majd 1970-ig kiépült a kétsoros jelző-, valamint a vadfogó kerítés. A drótkerítésben 12–16 voltos áram futott és a határtól 500-1000 méterre állt. Ha a drótok összeértek, vagy valaki átvágta őket, akkor a határőrsön felharsant a riadó jele, és a katonáknak el kellett fogniuk a határsértőt. A határőrség nem volt megelégedve az új jelzőrendszerrel, mert az nemcsak emberi beavatkozásra, hanem időjárás-változásra, szélre, vadállatok és madarak mozgására is reagált. Évente átlag                1500-4000         esetben riasztotta a műszaki rendszer a határőrsöket, de a jelzések kétharmadát állatok okozták. A vasfüggöny mentén 1970 és 1988 között évente 500-1000 határátlépést kíséreltek meg. Az ismertté vált határátlépési kísérletek több mint 90%-a meghiúsult a jelzőrendszernél. Ebben az időszakban a magyar határőrök az osztrák–magyar határon kilenc embert sebesítettek meg halálosan.

A határőrség vezetői már 1987 őszén felvetették, időszerű lenne a hatvanas évek második felében kiépített SZ–100-as elektromos jelzőrendszerrel ellátott határzár lebontása. A legfőbb politikai döntéshozók zöme rokonszenvezett a javaslattal, de hivatalosan senki sem mert kiállni mellette. A vasfüggöny sorsát alapvetően a világútlevél 1988. január 1-jei bevezetése pecsételte meg, mert az utazás szabaddá válásával értelmetlenné vált a határzáron való áttörés, menekülés. A korlátlan utazás lehetősége a nyugati országoktól és piacoktól évtizedekig majdnem hermetikusan elzárt, és a szocialista hiánygazdaságban felnőtt polgároknak szabad mozgást biztosított.

Pozsgay Imre államminiszter 1988 októberében Hegyeshalomba látogatott, ahol a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a határzár műszakilag, erkölcsileg és politikailag egyaránt elavult. Pozsgay nyilatkozatának óriási visszhangja volt, de a jelzőrendszer felszámolásáról csak 1989. február 28-án határozott az MSZMP politikai bizottsága. A kerítések bontása 1989. május 2-án kezdődött, és olyan nagy lendülettel haladt, hogy Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter június 27-i ünnepélyes, Sopron környéki vasfüggönyátvágása alkalmából ideiglenesen vissza kellett állítani az eredeti állapotot, mivel azon a szakaszon addigra már lebontották a kerítéseket. A jelzőkerítés és a vadfogó kerítés bontása 1989 decemberére fejeződött be.

Páneurópai Piknik

A Páneurópai Piknik és a határnyitás a rendszerváltoztatás folyamatának olyan kiemelkedő eseménye volt, amely Magyarországot a nemzetközi figyelem középpontjába állította. Mint a történelemben már oly sokszor megtörtént, a nagy esemény ezúttal sem az ország központjában, hanem vidéken szerveződött. A pikniket nem a kormány vagy az évtizedek óta uralkodó Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), hanem a frissen szerveződő ellenzéki mozgalmak vidéki csoportjai, amatőr politikusai kezdeményezték és valósították meg.

A Páneurópa Unió elnökének, Habsburg Ottónak 1989. június 20-án Debrecenben tartott előadása után Mészáros Ferenc, a debreceni Magyar Demokrata Fórum (MDF) tagja vetette fel az osztrák–magyar határ egy szakaszának legalább ideiglenes megnyitását. Az ötlet lényege szerint egy közös piknikezés keretében, osztrákok és magyarok szalonnasütéssel demonstrálták volna az együvé tartozást. Filep Mária javaslatára az MDF debreceni szervezetének elnöksége felkarolta az ötletet, és az MDF, SZDSZ, Fidesz és az FKGP Sopronban működő csoportjaival karöltve hozzákezdtek a rendezvény megszervezéséhez. A piknik védnökeinek felkért Habsburg Ottó és Pozsgay Imre államminiszter támogatása nagyban hozzájárult a kezdeményezés sikeréhez. A Páneurópai Piknikre az osztrák és a magyar határőrizeti szervek előzetes egyeztetése alapján Sopronpusztán került sor augusztus 19-én. Az esemény valóságos népünnepéllyé vált, amelyen osztrák és magyar részről több ezren vettek részt. A vasfüggöny még meglévő kerítéseinek lebontása mellett a piknik központi eseménye a Szentmargitbánya (Sankt Margarethen im Burgenland) és Sopronkőhida közötti határ három órán keresztül történő nyitvatartása volt. Ezt az alkalmat használta fel az NDK mintegy kilencszáz állampolgára, hogy Ausztrián keresztül Nyugat-Németországba meneküljön. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a menekülttáborokban tartózkodó keletnémetek tájékoztatást kaptak a rendezvényről, így sokan azzal a céllal érkeztek a piknik helyszínére, hogy a nyitott határszakaszon elhagyják a létező szocializmus világát. A piknik a magyar történelem olyan ritka eseménye volt, amikor a politikai vezetés, a frissen szerveződő civil mozgalmak és a karhatalom tudatosan együttműködött a segítségre szoruló idegenek, a Magyarországon gyülekező NDK-s menekültek érdekében.

A szabadság eufórikus légkörében azonban tragikus eseményre is sor került. Augusztus 21-én egy magyar határőr lelőtt egy menekülőt, aki el akarta tőle venni a fegyverét. Ez volt az utolsó fegyverhasználat a határ mentén. Ez a tragikus esemény is hozzájárulhatott a menekültügy végleges megoldásához. Augusztus 23-án a magyar kormány első hivatalos döntése értelmében az NSZK budapesti nagykövetségén tartózkodó 117 NDK menekült vöröskeresztes okmányokkal elhagyhatta Magyarországot. Két nappal később Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter a Bonn melletti Gymnich-ben találkozott Kohl kancellárral és Genscher külügyminiszterrel. A találkozó után a magyar kormány eldöntötte, hogy egyoldalúan felfüggeszti az 1969-ben megkötött magyar-NDK megállapodást és lehetővé teszi, hogy az Magyarországon tartózkodó NDK állampolgárok szabadon távozzanak az NSZK-ba. Az NDK vezetőinek éles bírálata ellenére, de a Szovjetunió hallgatólagos jóváhagyása mellett meghozott döntésről Horn Gyula szeptember 10-én este egy televíziós műsorban tájékoztatta a közvéleményt. Másnap nulla órától a határ megnyílt a menekültek előtt. A berlini fal november 9-i megnyitásáig 60 ezer NDK állampolgár távozott Magyarországon keresztül az NSZK-ba.