Harc és Mártíromság
Emlékét Őrző Tanács

SAJTÓKÖZLEMÉNY

K A T Y Ń

Tömeggyilkosság. Politika. Erkölcs

A varsói Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács

és a budapesti Terror Háza Múzeum

közös kiállítása

A katinyi mészárlás olyan rendkívüli és döbbenetes bűntény volt, amely még a mai, erőszakos és kegyetlenséggel teli világban is elborzasztja az embert. Szinte tankönyvi példája a nagyhatalmak és a világpolitikai cinizmus összejátszásából eredő, megtorlatlanul maradt bűneseteknek.

Katiny története nem akkor ért véget, amikor körülbelül 22 ezer lengyelt tarkón lőve meggyilkoltak a Katinyi Erdőben, s a kalinyini (tveri), harkovi, kijevi, minszki és hersoni NKVD-fogdák pincéiben. Ez a bűncselekmény máig is beforratlan sebe, fájó gócpontja maradt a lengyel-orosz kapcsolatoknak.

Ha a mai egyesült Európában, ahol a nagy nemzetközi szervezetek működnek, feltesszük azt a kérdést, hogyan lehetséges „a szabadság és az egyenlőség elvei alapján” az emberi jogok, és minden állam, közöttük a kisebb és gyengébb országok törekvéseinek tiszteletben tartásával cselekedni, ezzel a világpolitikai erkölcsiségét is felvetjük. 

A katinyi bűntettet a Szovejtunió legfelsőbb állami és pártvezetőinek utasítására hajtották végre, egy olyan ország tövénytelenül táborokba és fogdákba hurcolt polgárain, amely jogilag nem is állt háborús viszonyban a Szovjetunióval. Ezzel titokban - a letartóztatottak elítélése, a vádak bemutatása, a nyomozás lefolytatása és mindenfajta vádirat nélkül – mészárolták le a lengyel nemzet elitjét. Honvédő katonákat, hivatásos tiszteket, kiváló vezetőket és stratégákat - a meggyilkoltak között például 19 tábornok, több mint 350 ezredes és alezredes is volt -, az értelmiségi és alkotói elit képviselőit. Tartalékos tiszteket, világhírű tudósokat, egyetemi tanárokat, tudományos munkák szerzőit. Feltalálókat és művészeket, mérnököket, zenészeket, festőket és grafikusokat. Költőket, újságírókat és jogászokat - köztük a Legfelsőbb Bíróság, és kerületi bíróságok bíráit – orvosokat, klinikaigazgatókat és kórházi osztályok vezetőit. Óradókat és

egyetemi profeszorokat, kiváló sportolókat, köztük olimpikonokat is, politikai és társadalmi szereplőket: parlamenti képviselőket, állami és önkormányzati tisztviselőket. A katinyi mészárlás körülbelül 18 ezer ismert áldozata közül 760 orvos, 1040 tanár, több mint 100 jogász volt, és odaveszett számos egyéb szakma képviselője is.

Oroszország a mai napig nem kért bocsánatot a lengyel nemzettől Katinyért. A szovjet hírügynökség 1990. április 13-i hivatalos nyilatkozatában a felelősséget nem a Szovjetunió legfelsőbb vezetésére, hanem néhány konkrét személyre, „Berijára, Merkulovra és segítőikre”, vagyis az NKVD vezetőjére és helyettesére hárítja. A bűntény tetteseit mind a mai napig nem fedték fel, és nem ítélték el. Miután a németek 1943 tavaszán nyilvánosság elé tárták a lengyel tömegsírokat a szmolenszki erdő mellett, ezek a sírok a világhatalmi játszmák tárgyaivá váltak. A németek széleskörű propaganda-akciót indítottak, a lengyel tisztek szovjetek általi kivégzésének vádjával valójában a Hitler-ellenes koalíciót megzavarása és szétverése volt a céljuk. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sem akarta elismerni a mészárlás tényét. Sőt, még nyilvánosságra se kívánták hozni a bűntény valódi tetteseinek kilétét, ellenben habozás nélkül elfogadták Sztálin nyilatkozatát, mivel elsődlegesen a háború gyors befejezése, s a Hitler elleni szövetség győzelme volt a legfontosabb számukra, melyben nélkülözhetetlen szerepet szántak a Szovjetuniónak. A szovjetek a német feltárást „a német-fasiszta tettesek aljas kitalációjának” minősítették, és a Német Birodalmat vádolták a katinyi mészárlással. Ezzel egy időben megszakítva minden kapcsolatot a magyarázatot követelő, legálisan működő londoni lengyel emigráns kormánnyal, melyet „Hitler lengyel csatlósának” tituláltak.

A jaltai és a teheráni konferencián titokban, a szövetséges lengyel kormány tudta nélkül Sztálin kiharcolta a nyugati vezetők döntését Lengyelország keleti határainak elismeréséről, melynek értelmében a Szovjetunió határain belül maradt szinte az összes 1939-ban megszállt lengyel terület, s a háború utáni Lengyelország szovjet befolyási övezetbe került. Az utolsó szovjet katona 1993 őszén hagyta el Lengyelországot.

A katinyi áldozatok között a Lengyel Hadseregnek két olyan tisztje is volt, akik magyar gyökerekkel rendelkeztek:

KOROMPAY Emanuel Aladár (1890-1940) Budapesten született, a pesti egyetemen végzett filológusként, és 1930-tól a Lengyel Hadsereg ellátási tisztjeként szolgált. A Varsói Egyetem első lektorainak egyike, a lengyel hungarisztika egyik úttörője volt. A Magyar Királyság Követségén dolgozott, és egészen addig aktívan részt vett a varsói Magyar-Lengyel Társaság tevékenységében, míg 1939 szeptemberében behívták a sereghez, és a Przemyśl-i katonai egységhez került. A szovjetek foglyul ejtették, és a sztarobielszki NKVD lágerbe került. Egy harkovi fogdában ölték meg 1940 tavaszán.

Oskar Rudolf KUEHNEL (1897-1940) Lengyelországban született, de magyar családból származott. Harcolt az 1920-as bolsevik háborúban, ahol hősiességéért kitüntetést kapott. A Lengyel Hadsereg hivatásos tisztje volt a 10. Łódź-i Könnyű Tüzérségi Ezrednél. Ezredével 1939 szeptemberében vett részt a 10. Gyalogsági Hadosztály harcaiban a németek ellen, majd szovjet fogságba esett, és a kozselszki NKVD lágerbe került. A katinyi erdőben 1940 áprilisában gyilkolta meg az NKVD. Holtteste az 1943-as exhumálás idején került elő, ekkor találták meg személyes dokumentumait, és jegyzetfüzetét, amelynek utolsó bejegyzett dátuma 1940. április 7.-e volt.

A 2009. március 31-ig látható kiállítást varsói történészek csoportja, a Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács munkatársai készítették.

Varsó, 2008. október 17.