A politikai rendőrség Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön és Kazincbarcikán internálótáborokat állított fel, s tucatnyi zárt tábor is működött az ország keleti felében. A szoba Recskről származó csillét és köveket mutat be, de helyet kaptak a táborban készített emléktárgyak is (öngyújtó, szemüvegtok, kereszt, cigarettás dózni, dohánypapírra írt "újság"). A filmeken egykori internáltak visszaemlékezései láthatók, hallhatók.
„Az országot romlásba dönteni akaró kártevő bandák egész sorát juttatta az ÁVH az igazságszolgáltatás kezére.”
A diktatúra napilapja, a Szabad Nép, 1950-ben
1945 után az osztályidegeneket, vagyis az arisztokrácia és a polgárság, illetve a két háború közötti magyar politikai és egyházi élet vezetőit, tisztségviselőit, katona- és csendőrtisztjeit, a kommunista hatalom nem kívánatos elemekké nyilvánította. Kollektív üldözésükhöz nem volt szükség előzetes vizsgálatra. Legtöbbjüket indoklás nélkül internálták, vagyis zárt táborokba deportálták. Több mint negyvenezren jutottak erre a sorra. A szögesdróttal körbekerített internálótáborok közül a leghírhedtebbek Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön és Kazincbarcikán voltak.
A fogva tartott rabok közül a munkaképeseket embertelen körülmények között dolgoztatták útépítéseken, szén- és ércbányákban. 1953-tól ugyan fokozatosan felszámolták a lágereket, a foglyok közül sokan azonban csak 1956 után szabadultak az ÁVH fogságából.
