A szögesdrót és a marhavagon – két találmány, amely a 20. század szomorú történetének fájó jelképévé vált. A kényszermunkára, a munkatáborba elhurcoltakra emlékeztek ezekkel a zirci megemlékezésen, hangsúlyozva, hogy az emberellenes eszmék állításaival szemben lélek nélkül nem lehet semmilyen teremtményt életben tartani.

Az egybegyűltek meghallgatták Balogh Gábor történészt, aki előadását azzal kezdte, hogy az áldozatok több csoportjáról beszélhetünk, köztük több százezer nőről, akit szovjetek erőszakoltak meg, kitelepítettekről, bebörtönzöttekről. A szovjet munkatáborokba kényszermunkára hétszázezer magyar került, és a Gulágra deportáltak közül háromszázezren soha nem tértek haza. Még a harcok idején, már a győzelemre készülve felmérte azt a Szovjetunió vezetése, hogy milyen jóvátételt tud szerezni a vesztes oldaltól az újjáépítésekhez, s az emberi munkaerő kihasználását tervezte – hangzott el.

A rabtelepek foglyainak sorsát érzékeltetve Balogh Gábor idézte az egyik túlélőt, aki az elhurcolásról úgy beszélt: ,,csak ordítottak és hajtottak minket". Az előadó megemlítette, hogy naponta legalább 12 órát dolgoztak, de inkább 14-et, 16-ot. A szabályok alapján a lovat mínusz negyven fokban már nem vitték ki a szabadba, mert értéknek tartották, az emberre nem vonatkozott ilyen előírás. Élelmiszer-ellátásnak nevezték az éheztetést, a kényszermunkások alig jutottak éltető kalóriákhoz, az erdőkben bogyókat, fakérget gyűjtöttek, és legfeljebb pár burgonyahéj jutott a levesükbe. Orvos csak azért foglalkozott velük, hogy meghosszabbítsa valahogy szenvedésüket, hogy továbbra is kihasználhassák őket, akik pedig dolgoztatták őket, azok csak a terv teljesítéséért aggódtak, nem az életekért – sorolta a szakember. Mindez a történész szavai szerint megbosszulta magát és haszontalan volt, mert azzal, hogy a tudósok, a képzettek kezébe lapátot adtak, a szellemi javakat elpocsékolták, aláásták a fejlődést, amibe belerokkant a társadalom, a gazdaság.

Szöveg és fotó: Rimányi Zita/Napló

Forrás: veol.hu