A végtelen foglyai – Magyar nők szovjet rabságban 1945-1947
Kormos Valéria
Az újságíró szerző könyvében az 1945 és 1947 között hadifogolyként Szovjetunióba hurcolt magyar asszonyok sorsát írja meg.
Bizakodó, izgalmakkal teli napok valamelyikén, 1989 végén, 1990 elején egy ismeretlen férfi keresett meg. Azt mondta, meg kell írnom a környékükről Oroszországba elhurcolt fiatal nők sorsát. A munka hónapokig fogva tartott. S aztán még tovább. Gyöngybetűkkel írt leveleket kaptam és olyanokat is, amelyekről látszott, hogy feladójuknak nehezére esik a betűvetés. Lágerbéli barátnők, családtagok keresték egymást rajtam keresztül és az immár rendelkezésükre álló nyilvánosság által. A levélfolyam után egy kötet is készült. Még évek múltán is jelentkeztek – Európából, a tengerentúlról – kit hova vetett a sors. 1999 nyarán–2000 őszén újra elővettem a tőlük kapott leveleket, fényképeket. Feladóik már tíz esztendeje is hatvan év körüliek voltak, fizikumuk magán viselte az oroszországi kényszermunka nyomait, sokan már akkor betegeskedtek közülük... Az eredeti címlista szűkül, a telefonok némák. De aki jelentkezik, s tud valamit, segít. Emlékezetükből, noteszeikből új nevek kerülnek elő. A holtak helyére az élők lépnek. Így adnak kézről kézre, megmaradt erejük szerint. Köszönöm nekik: Kormos Valéria
122 oldal
2600 Ft
Kiadó: XX. Század Intézet – Kairosz, Budapest, 2001
További kiadványok
A „késes” ember
„Ez a könyv nem a késről és nem is a fegyverekről szól, hanem a gondolatokról. Azokról a gondolatokról, amikért helyt kell állni, amiknek érvényre juttatásáért meg kell küzdeni, amiket meg kell védeni a támadásoktól, érvényességüket más gondolatokkal szembeszállva, azok ellenében, azok érvénytelenítésével sikerre, sőt győzelemre kell vinni.” – írja a kötet előszavában Schmidt Mária.
A megőrzés kultúrája
„A nemzet a tudás maga. S ha ez így van, létünk, nemzeti szuverenitásunk és egyéni szabadságunk ma egyaránt e tudás meglétén, illetve hiányán áll vagy bukik. Az egyszerre modern és konzervatív L. Simon László idejekorán fölismerte ennek a nemzeti hagyományainkban gyökerező tudásnak a fundamentális jelentőségét. S dacosan vállalja az ezzel a fölismeréssel mindenkor együtt járó írói felelősséget is.” – írja Soltész Márton a kötet utószavában. L. Simon László (1972) József Attila-díjas író, szerkesztő, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója.
A valahol szabadsága
„A pesszimisták szerint épp a nyugati civilizáció és kultúra végnapjait éljük. Nem tudom, hogy ez bekövetkezik-e, vagy hogy mi következik egyáltalán. De ha igazuk lesz, és tényleg összedől ez az egész miskulancia, akkor nem tudok annál értelmesebb választ, mint hogy az apokalipszis kertésze legyek” – írja mindezt Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, magánidejében „traktoros”, legújabb kötetének, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár előszavában. Ez a könyv több önmagánál. Nem azért, mert szótár – nem is az –, hanem azért, mert megmutatja nekünk, hogyan is kell magyarul nézni a világra. Úgy kell, ahogy a szerző néz a világra. Hittel, erővel, humorral, mélységgel. Demeter könyve kapaszkodó gondolatszegény korunkban. A „kertész” megtette dolgát, rajtunk is múlik, hogy fel tudunk-e kapaszkodni traktorára.