A kiállítás témájával, a közép-kelet-európai németség háború utáni elüldözésével, valamint a magyarországi svábok kitelepítésével kapcsolatban két vélemény terjedt el. A háború után a nyugati közvélemény meg volt győződve arról, és sokan ma is így látják, hogy a németek kitoloncolása Lengyelországból, Csehszlovákiából és más országokból érthető következménye volt a náci megszállás során elkövetett népírtásoknak, terrornak. Magyarországon 1948 óta a hazai németség üldözése és részleges kitelepítése többé-kevésbé tabu téma. Azok, akik valamelyest ismerik a történteket és nem tartoznak a meghurcoltak és utódaik közé, rendszerint tudni vélik, hogy a svábság kitelepítését a győztes hatalmak erőltették Magyarországra, ahhoz a magyarságnak semmi köze sem volt.
Mindkét elterjedt, felelősség elterelő vélekedés hamis, bár egyik sem nélkülözi teljesen az igazságot. A németség háború utáni sorsa nem önálló jelenség, hanem a XX. század első felében lezajlott nagy etnikai átrendezések sorába illeszkedik. Ennek mozgatórugója a nacionalizmus egy olyan sajátos formája volt, amely az állam feladatát, az etnikailag homogén nemzetállamok létrehozásában jelölte meg. Ez az idea, mely az 1918 után megszületett „nemzetállamokban” talált a legnagyobb visszhangra, idegen testet lát a nemzeti kisebbségben, amelynek felszámolása, felszívása a többségi nemzet „kötelessége” és „joga”.
Az etnikailag homogén nemzetállam eszméjének különösen szélsőséges formáját mutatta a nemzetiszocializmus, amely az egy állam–egy nemzet elvet „faji” alapra helyezte. A „faji” gondolat megvalósítása a gyakorlatban azt jelentette, hogy a német „élettérből” kiűzik a „fajilag” idegeneket, és helyettük betelepítik az élettéren kívül élő németeket. Az „egyfajú” német „élettér” megvalósítása Közép-Kelet-Európa teljes etnikai átrendezését jelentette.
A háború folyamán a nemzetiszocialista, kommunista és a nyugati demokrata hadviselő felek egymástól függetlenül vallották azt a nézetet, hogy Közép-Kelet-Európában lehetőleg etnikailag homogén területeket kell létrehozni, mert a térség stabilitását csak ez biztosítja. Hogy hol húzzák meg a határokat és hogy ki kit telepít ki, azt mindig az adott erőviszonyok döntötték el.
A náci Németország 1939-től kezdve nagy lendülettel fogott hozzá a bekebelezett területek elnémetesítéséhez. 1939 és 1943 között Délkelet-Európából mintegy 700 ezer „népi németet” hoztak Németországba, elsősorban a kitelepített lengyelek és a meggyilkolt zsidók helyére.
A második világháború több közép-kelet-európai nép számára adott lehetőséget arra, hogy nemzeti céljaikat megvalósítsák. Már a háború első éveiben megszülettek azok a cseh, lengyel és szerb koncepciók, melyek az idegennek tekintett német és részben a magyar közösségek felszámolására irányultak – abban az esetben, ha a szövetségesek hatalmak győznek.
A németséget Közép-Kelet-Európában a háború végén három csapás érte. Az előrenyomuló Vörös Hadsereg nemcsak súlyos atrocitásokat követett el, hanem különleges alakulatai összegyűjtötték és a százezer számra a Szovjetunióba hurcolták a munkaképes férfiakat és nőket. Az otthonukban maradt németeket a szovjet csapatok után érkező csehszlovák, lengyel és jugoszláv „rendfenntartó” egységek terrorizálták és késztették menekvésre. Az otthonukba a háború után visszatérő menekültekre és a még intakt német közösségekre Lengyelországban és Csehszlovákiában a nagyhatalmak által támogatott „szervezett” kitelepítés várt. Az elűzetés és kitelepítés következtében Közép-Kelet-Európában – Németországon kívül – csak Magyarországon és Romániában maradtak németek.
Magyarországon a németség kitelepítésének kérdése elsősorban nem elvi okokból, hanem gazdasági kényszerből merült fel. Az elveszett területekről érkező, mintegy 300 ezer menekült elhelyezését a magyar kormányzat a svábság kárára kívánta megvalósítani. Magyarországon abban volt – törékeny – politikai konszenzus, hogy a hűtlennek tekintett egykori Volksbund-tagokat és családjaikat szükséges kitelepíteni. A magyar kormány ezért 200-250 ezer „fasiszta” német kitelepítéséhez kérte a nagyhatalmak jóváhagyását. Amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetője 400-450 ezer német kiszállítását kezdeményezte, akkor a magyar kormány óvatos lavírozásba kezdett. Ezt konkrét nemzetpolitikai érdek is megkívánta, mivel a csehszlovák és a szovjet vezetés többször hangoztatta, hogy a felszámolásra ítélt felvidéki magyarság „befogadására” a magyarországi németség kitelepítésével kell helyet biztosítani.
A két és fél évig húzódó telepítések során mintegy 170 ezer sváb kényszerült elhagyni szülőföldjét. Az 1941-ben még közel félmilliós magyarországi németség száma a háborús veszteség, a menekülés és a kitelepítések következtében 200-220 ezer fővel csökkent. A svábság kitelepítésével az ország legeredményesebb mezőgazdasági termelőit és iparosait vesztette el. Ezt a veszteséget azóta sem tudtuk kiheverni.
Stark Tamás