A VR-technika segítségével, Pálfi György rendezésében teljesen újszerű élményben lehet részünk az emlékévre készült Egy akaraton 1956–2016 című kiállításon a Terror Háza Múzeumban. A filmekben olyan ismert színművészek tűnnek fel, mint Trill Zsolt vagy Száraz Dénes.

Összesen hat, közel 5 perces kisfilm mutatja be a forradalom azon pillanatait, amelyekről nem készültek felvételek, nem tartoztak a legtöbbet fényképezett események közé. Mégis, a maguk valóságában érzékeltetik azt a hangulatot, amely akkor és ott: az utcákon, a falak között, majd a későbbi emlékezetben mindenütt jelen volt az elnyomott országban. Olyanok ezek a jelenetek, mintha úgy néznénk egy filmet, hogy közben a kamera mögé is bepillanthatunk. Bizonyára mindannyian éreztünk már erre késztetést. A technika segítségével most megadatott, hogy valóban be is pillantsunk oda.

Ott állhatunk némán, de a lehető legközelebb az eseményekhez, akár egy korabeli szemtanú vagy egy csendes, szótlan jelenlévő. Ahogy belecsöppenünk a filmbe, átérezzük a jelenetek hangulatát, ott vagyunk, ugyanazt látjuk, amit az ott jelenlévők, és már nem is a filmben, hanem a valóságban érezzük magunkat.

Ahová a szereplők néznek vagy mutatnak egy-egy jelenetben, késztetést érzünk rá, hogy mi is azonnal odapillantsunk. Olyan közelről láthatjuk az eufóriát, hogy együtt örülhetünk a tömeggel, amikor leverik a vörös csillagot egy középület tetejéről, érezhetjük, ahogyan szimbolikusan egy egész nép rázza le magáról az elnyomók igáját.

Megtapasztalhatjuk azt is, hogy a múlt és a jelen nem két különálló halmaz, amelyek között nincs átjárás, hanem a folyamatosan zajló élet távolabbi pontjai. Ahogyan a Corvin-negyedben a bajtársak temetése sem egy másik univerzumban, hanem ugyanott történt, ahol ma ebből már semmi sem látszik. Azt azonban láthatjuk, hogy bár a helyszín más tartalommal töltődött fel az évtizedek alatt, mégiscsak ugyanaz a hely marad, ahová az elesett hősöket hatvan évvel ezelőtt temették.

Az egyik jelenetben még az ellenség szemével, egy tank belsejéből is átélhetjük a történéseket, láthatjuk a forradalmárokat. Itt a szovjet katonák viselkedése ugyan nyersnek hathat, mégis remekül érzékelteti a valóságot, azaz, hogy milyen is volt ez a tulajdonképpeni háború Magyarország ellen.

Az érzelmekre legnagyobb hatást kifejtő kisfilm egyértelműen a kihallgatásé. Megrázó, nyomasztó és a némaság, a tehetetlenség, valamint főképp a válaszok nélküli kérdések miatt ténylegesen odaszögez minket abba a bizonyos székbe, belehelyez abba a rettenetes szobába, ahonnan nincs menekvés. Szerencsére nekünk lehetőségünk van ebből a székből felállni.

A kiállítás felhívja a figyelmet azokra is, akik bátran őrizték a forradalom eszméjét és emlékét, mert ilyen emlékőrző volt a megtorló rendszerrel meg nem alkuvó felnőtt ugyanúgy, mint a titokban az iskola falára Kossuth-címert rajzoló kisiskolás. Ahogy nem felejti el bemutatni a legmegrázóbb pillanatot sem: a búcsút az anyától, amelyről mindketten tudják, hogy könnyen lehet az utolsó is. Sokan mégis meghozták ezt a döntést, ezt az áldozatot a szabadságért.

Az Egy akaraton 1956–2016 című kiállítás megadja a lehetőséget arra, amire végső soron minden történészi és muzeológusi munka irányul: a lehető legpontosabban és legobjektívebben bemutatni a történelmet, segíteni az embereket abban, hogy átéljék a múltat, hogy felfedezzék magukban: a hős nem egy idealizált, megfoghatatlan alak, éppen ellenkezőleg: a maga egyszerű valóságában éppen ugyanolyan, mint mi magunk.

(Fotó: MTI)