Vörösterror, holodomor, Katyń, Gulag – a több mint hetven éven át tartó szovjet kísérlet kulcsszavai. A lett filmrendező Edvīns Šnore 2008-ban bemutatott A szovjet sztori című dokumentumfilmje 1917-től a Szovjetunió felbomlásáig dolgozta fel a szovjet terrorrendszer történetét,  mindezt archív felvételeket és fotókat felhasználva, valamint történészeket és az események túlélőit megszólaltatva. Ez volt az első dokumentumfilmes kísérlet, amely közel húsz évvel a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások és a Szovjetunió fölbomlása után kendőzetlen nyíltsággal mutatta be a szovjet diktatúra valódi természetét. Ugyanilyen őszinteséggel mutatta be azt a szoros kapcsolatot, amely a nácik és a szovjetek között fűződött az 1930-as években, kezdetben titokban, 1939. augusztus 23-tól pedig teljesen nyíltan. A filmet megtekintve egyértelművé válik, hogy a szovjet rendszer terrorban fogant és fennállását csak a tömeges erőszak kiváltotta félelemmel tudta fenntartani. Az első szovjet kényszermunkatáborokat – Gulag – már közvetlenül a bolsevik hatalomátvételt követően létrehozták. Amikor 1939-ben a két totalitárius diktatúra paktumot kötött egymással, a Gestapo és az SS képviselői a Szovjetunióba utaztak, hogy tanulmányozzák a szovjet kényszermunkatáborok kipróbált, két évtizede működő rendszerét.

A mai napig tartja magát az a legenda, amely szerint a kommunista ideológia alapvetően jó, azt csak a szovjetek, azaz Lenin és Sztálin politikája forgatta ki valódi kereteiből. A filmben Marxtól és Engelstől idézett szövegek helyesen cáfolják ezt a hamis állítást, kiemelve, hogy a kommunizmus két megalapozója a társadalom erőszakos átalakítását tartotta szükségszerűnek. Ez bizonyítja, hogy Lenin és Sztálin egyértelműen a marxizmusra alapozva hatjották végre a szovjet terrort. A marxizmust Hitler is fontos ideológiai alapvetésnek tartotta és felhasználta saját terrorrendszere megalapozásához és működtetéséhez. Mindez jól mutatja a két totalitárius diktatúra eszmei azonosságát.

A vetítést megelőzően Balogh Gábor a Terror Háza Múzeum történésze és Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese beszélgetett a filmről, a kommunista terrorrendszerekről valamint arról, hogy a nyugati világ a mai napig képtelen egyazon mércével megítélni a két diktatúrát. A beszélgetés elején a film „megkésett” létrehozása került szóba. Miért kellett több mint másfél évtizedet várni a Szovjetunió bukása után egy ilyen alkotásra?

Máthé Áron szerint ennek oka abban keresendő, hogy a nyugat-európai elit partnerként fogadta el a szovjet vezetést és a kommunista blokk országainak pártvezetőit. Jó üzleteket kötöttek velük, így egész egyszerűen nem volt érdekük a rendszerváltoztatás támogatása. Amikor utóbbi a szovjet megszállás alatt élő emberek akaratából mégis bekövetkezett, továbbra is próbáltak jó kapcsolatokat ápolni a posztszovjet/posztkommunista elittel, ennek megfelelően hallgattak a szovjetek – azaz szövetségeseik, üzlettársaik – által elkövetett bűncselekményekről. A 2008-ban leforgatott film tehát mindenképpen egyedinek nevezhető.

A kommunista bűncselekményekkel kapcsolatban a mai napig megnyilvánuló kettős mérce kapcsán Máthé Áron kifejtette, nem lát arra esélyt, hogy ez a fajta magatartás a közeljövőben megváltozna. Ezt követően személyes élményét osztotta meg a hallgatósággal. A 2010-es évek elején Brüsszelben a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjáról tárgyaltak, amikor a megbeszélés egyik nyugat-európai fő tárgyalója megkérdezte a közép-európai delegáltaktól, hogy miért augusztus 23-ra tűzték ki az emléknapot? Egyáltalán mi történt augusztus 23-án, ami miatt éppen erre a dátumra szeretnék kitűzni az áldozatok emléknapját? Ebből is látható, hogy Nyugat-Európában a mai napig nem ismerik a valódi szovjet sztorit.

Balogh Gábor történész ehhez kapcsolódóan elmondta, hogy a nyugati országok, miután 1941-től a Szovjetunió szövetségeseivé váltak, maguk is igyekeztek elhomályosítani a szovjetek által elkövetett bűncselekményeket, többek között a paktum következményeit. Így próbálták a saját közvéleményük szemében magyarázni miért váltak a háború kirobbantásában felelős Szovjetunió fegyvertársaivá. Visszatérve az 1939. augusztus 23-i Sztálin–Hitler megállapodásra, a történész elmondta: egy hónappal később, Lengyelország lerohanását követően, a német és a szovjet haderő közös katonai parádét tartott Bresztben. Két nappal korábban az SS és az NKVD tisztjei ugyanott közös eszmecserén vettek részt. Itt született megegyezés arra vonatkozóan, hogy a németek átadják a szovjeteknek a náluk lévő lengyel hadifoglyokat, akiket szovjet fogságban lévő társaikkal együtt 1940 tavaszán a Katyń melletti erdőkben mészároltak le az NKVD emberei. A szovjetek hálájuk jeléül a németek rendelkezésére bocsátották koncentrációs táborrendszerük dokumentációját, egyben fogadták a Gestapo és az SS küldöttségeit, akik személyesen győződhettek meg a Gulag-táborok „hatékonyságáról”.

A szovjet sztori című film a Szovjetunió és a kommunista ideológia valódi történetét meséli el, kezdve az eszme megszületésétől, a világbirodalom bukásáig. Ugyanakkor felhívja a közönség figyelmét a kettős mércével való ítélkezés veszélyére, amely különbséget próbál tenni a 20. század két totalitárius diktatúrája között, holott azok közös alapokon nyugodtak és erre az alapra építették fel emberellenes politikájukat.

THM/Kommunizmuskutató Intézet