A megemlékezés ünnepi szentmisével vette kezdetét a Kistemplomban, majd az ’56-os emlékhelyen folytatódott, ahol Szakács Ildikó műsorvezető Faludy György „1956, te csillag” című versének részletével köszöntötte az egybegyűlteket.

Az emlékező szervezetek – Zirc Városi Önkormányzat, a Veszprém Vármegyei Kormányhivatal Zirci Járási Hivatala, a Zirci Német Nemzetiségi Önkormányzat, a Veszprémi Rendőrkapitányság Zirci Rendőrőrse, a történelmi egyházak képviselői, a Zirci Országzászló Alapítvány, a Zirci Széchenyi Kör és a Fidesz-KDNP Zirci Szervezete – a Magyar Honvédség Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központ díszőreinek közreműködésével helyezték el koszorúikat az ’56-os kőnél.

Az évszakhoz képest enyhe időben viharosan támadt fel a szél, s míg az egyik, az ’56-os kőhöz szorosan tapadó zászlót szinte „keresztre feszítette”, a másik lobogót szélesre tárta, többször megmutatva a piros-fehér-zöld színek közepén tátongó, nemzetünktől elszakíthatatlan lyukat.

Az ünnep fényét Pap Lívia és Schvéder Levente színészek műsora emelte, az irodalom és a zene mélyreható érzelmi világát közvetítve elevenedtek meg előttünk az ’56-os események képei.

Az I. András térről Emlékezet-séta vezetett a Városházára, ahol Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze tartott történelmi előadásba ágyazott ünnepi beszédet, hivatalosan is megnyitva az emeleti aulában egy hónapig látható, az 1956-os forradalmat és szabadságharcot megidéző tárlatot.

Elöljáróban megtiszteltetésnek nevezte, hogy a Terror Háza Múzeum és az alapítványuk már a második kiállítását mutathatja be Zircen a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjához kapcsolódó, a GULAG-ról szóló tárlatot követően.

Bevezetésként Németh László írót idézte, aki – amikor megkérdezték tőle sok évvel a szabadságharc leverése után, hogy szerinte mikor kezdődött az 1956-os forradalom –, azt válaszolta, hogy 1945-ben. A történész hozzátette,

azok az események, azok a traumák, amelyek érik a magyar társadalmat és amelyek felgyülemlenek benne, valóban 1945-re datálódnak, sőt már 1944-ben megindult ez a folyamat, abban a pillanatban, amikor az első szovjet katona átlépte a korabeli magyar-román államhatárt. Bár sokan reménykedtek benne, de nem hozhatott felszabadulást az ország számára az, akinek nem is volt szabadsága, hiszen egy totalitárius diktatúra alattvalójaként szolgált.

A kommunizmus „megalapozását” jelentő szovjet megszállás képei jelentek meg a vetítővásznon, s a szónok idézte a diktátort, Sztálint, aki már 1943-ban, a második világháború ideje alatt kijelentette, hogy Magyarországot meg kell büntetni. Balogh Gábor a februári zirci előadása során részleteiben már kitért rá, de most sem mehetett el szó nélkül a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba, a GULAG-ra elhurcolt több mint hétszázezer magyar ember története mellett, akik közül háromszázezren soha nem tértek haza.

Szólt a szovjet katonák magyar nők ellen elkövetett erőszakos cselekedeteiről a megszállás folyamatában és azt követően, pontos számadat ugyan nincsen rá, de „konzervatív” becslések szerint több mint 200 000 nemi erőszakra vonatkozó eset került nyilvánosságra a nemi beteg gondozókban 1945 nyarán, amikor már éppen elvonult a front az ország területéről.

Az ’56 felé vezető úton meghatározó állomás volt 1947, addig még sokan bíztak abban, hogy van esély egy demokratikus kibontakozásra, de ettől az évtől nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a kommunista irány felé terelődik. Példaként hozta fel február 25-ét, amikor Kovács Béla országgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát az idegen megszálló hatalom katonai elhurcolták, a legsúlyosabb beavatkozást hajtva végre ezzel Magyarország belpolitikájában, megsértve egyben az ország szuverenitását. Nem véletlen, hogy ez a nap a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja hazánkban.

A kommunista hatalomátvétel 1948-ra befejeződött, a Magyar Szociáldemokrata Párt bedarálásával létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, a sajtó feletti uralom, a magyar gazdaság minden szektorának államosítása, koncepciós perek jellemezték a totalitárius diktatúra kiépülésének éveit, a történelmi egyházak vezetőivel és a földbirtokos parasztsággal is megkezdte a leszámolást az államhatalom.

Balogh Gábor az előadása során a helyére tett olyan, évtizedek óta bevett fogalmakat is, mint a termelőszövetkezet vagy a szovjet blokkban a Sztálin halálával bekövetkező „enyhülés”.

Előbbi kapcsán hangsúlyozta, hogy a kényszerkollektivizálás a helytállóbb kifejezés, hiszen az önellátásra képes parasztságot fosztották meg ettől a képességétől, felszámolva a magántulajdonukat. Utóbbival kapcsolatban pedig feltette a kérdést: az a politika, amely ’53-at követően bekövetkezik Magyarországon, valóban tekinthető egy új szakasz politikájának? Ha igen, akkor miért következett be 1956? Hozzátette, 1953 és ’56 között Kelet-Berlinben, Csehszlovákiában és Lengyelországban is volt felkelés, de míg a másik három elsősorban a megélhetési válságra reagált, a magyar forradalom politikai követeléseket fogalmazott meg, többek között azt, hogy vonják ki a szovjet csapatokat hazánkból.

Ezt 1956-ig senki nem merte követelni a blokkon belül, a magyar fiatalok és a hozzájuk csatlakozó munkások voltak az elsők, akik ezt kimondták.

A szónok zárásként – mintegy a bevezetőben már hivatkozott magyar író gondolatát megerősítve – Kéthly Anna szociáldemokrata politikust idézte, aki 1957-ben, az ENSZ ’56 okait kutató vizsgálóbizottsága előtt azt mondta:

„bár a forradalom csak 1956 októberében tört ki, már hosszú ideje megérett”.

Forrás: zirc.hu
Szerző: Kelemen Gábor