A lobogót és annak történetét eddig Kozányiné Nagy Anna Katalin őrizte, aki kecskeméti otthonában adta át a zászlót munkatársainknak. Kozányiné elmondta, a nemzeti színű trikolór valójában 2007-ben elhunyt férje öröksége: „1996-ban ismerkedtünk meg, onnantól kezdve tudok a zászló létezéséről. Sokat beszélgettünk róla, és amikor csak lehetett a forradalommal kapcsolatos megemlékezésekre is elvittük.”

A lobogó 1956. október 25-én került Kozányi Istvánhoz: „A férjem október 22-ig kiküldetésben volt Badacsonyban, 25-én jött haza. Bátyjával otthon találkoztak, ettől kezdve együtt mentek mindenhova. Többek között megjelentek a Műegyetemen is, ott kapta a zászlót a férjem. És ott kapta hozzá azt a zsebkést is, amivel ő maga vágta ki belőle a kommunista címert. Hogy a lobogót pontosan kitől kapta, nem tudni. Senki nem ismert ott senkit, de ahogy a férjem mondta, olyan volt, mintha mindnyájan egymás testvérei lettek volna.”

Kozányi István bátyjával, és a zászlóval járta az utcát és vett részt a forradalmi megmozdulásokban. „Amikor a Péterfy Sándor utcai kórházban meghirdették a véradást, akkor a trikolórt hazavitték, és onnantól István édesanyja rejtegette. A férjem ugyanis elment a bátyjával vért adni, és ott is ragadtak: megkérték őket, hogy segítsenek a sebesültek szállításában. A férjem bátyja lett az »orvos«, István pedig az »ápolója«. Nagyon sok sebesültet szállítottak kórházba. A férjem egyébként fegyvert is kapott, de aztán három nap után leadta. Mesélte, hogy lementek a Móricz Zsigmond körtérre, de olyan kevesen voltak ott, hogy nem látta értelmét tovább magánál tartani. Különben is, mint mondta: »egy nyulat sem tudnék lelőni, hát hogy lőnék én rá egy emberre?«”

Kozányiné elárulta, férjét a fiatalok kíváncsisága is hajtotta. „Emellett a legfontosabb az volt számára, hogy megdöntsék a kommunista rendszert. Sokszor mondta, hogy milyen fantasztikus volt ez a néhány nap, és hogy ebből egyszerűen nem lehetett kimaradni. Amíg élt, sokszor jártunk együtt a különböző megemlékezésekre – természetesen a zászlóval”.

A forradalom eltiprása után Kozányi Istvánt letartóztatták: „December 6-án fogták le. Ezt megelőzően házkutatást tartottak náluk. Egy röpcédulát találtak nála, amit két példányban írt le az édesanyja írógépén. Ezt már államellenes cselekménynek minősítette a hatóság. Két és fél hónap után szabadon engedték, hat hónap felfüggesztetett kapott. A börtönben nagyon magába fordult, azt hitte, sosem jut ki élve. Sokan voltak egy cellában, de ő nem beszélgetett. Szinte csak rajzolt és verseket írt. Főleg hazafias verseket. Azt mondta, sosem bánta meg, amit tett.”

Kozányiné elmondta, férje kiszabadulása után is megsínylette a börtönben töltött időszakot: „Nem változtathatott munkahelyet, mert sehova sem vették volna fel. Emlékszem, egyszer kiment volna az USA-ba az unokatestvéréhez, de nem engedték. Amikor összekerültünk, István már mert beszélni ezekről a dolgokról, de előtte nagyon sokáig magában tartotta a forradalommal kapcsolatos történeteit. A bátyja Ausztriában telepedett le, és nem is tért onnan haza soha.”

A zászló a forradalmat követően egy ideig Kozányi István édesanyjánál maradt, majd amikor a férfi önálló életet kezdett, az értékes tárgyat is magával vitte: „1996-ban házasodtunk össze, a zászló Kecskemétre is velünk tartott. A férjem 2007-ben meghalt. Én pedig most úgy döntöttem, a Terror Háza Múzeumnak adományozom. Az én életem véges, én pedig a zászlónak biztos helyet szeretnék, hogy az utókor is láthassa, megismerhesse a történetét” – mondta el Kozányiné. „Azzal pedig, hogy a zászló most a Terror Háza Múzeumba kerül, a magam módján kicsit talán én is tenni tudtam érte, hogy méltó módon emlékezzünk a forradalomra, erre a csodára.”  

Az 1956-os emlékév kapcsán Múzeumunk továbbra is várja azokat a tárgyakat, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a forradalomhoz, valamint azon személyek jelentkezését is örömmel fogadjuk, akik történetekkel, személyes élményekkel tudják gazdagítani közös emlékezetünket.