„Ázsia felett vihar söpör végig, melynek a forradalom csak az első szélrohama volt.” – fogalmazott Arthur Koestler 1932-es szovjetunióbeli utazása során.[1] A világhírre szert tett magyar származású író helyesen érzékelte a szovjetek által megszállt Közép-Ázsiára, s benne a kazahokra váró történelmi megpróbáltatásokat. A kazah éhínség a kommunizmus történetének az egyik legsötétebb fejezete, amelyről a mai napig nagyon keveset beszélünk.
A kazah vagy kazak kifejezés eredetileg nem egy etnikai csoportot jelölt. A szó jelentése: szabad ember, ami utal a népcsoport nomád életformájára. A kazahok a 20. század harmincas éveivel bezárólag nomád életmódot folytattak. A közép-ázsiai térségben a nomadizmus hagyománya ekkor már több mint négy évezredes múltra tekintett vissza. A térségben élők országhatárokon át terelték állataikat – főként lovakat, tevéket és birkákat – hogy megfelelő legeltetésben és vízellátásban részesítsék őket. A folyamat néha erőszakos behatások következtében – lásd a mongol invázió – felgyorsult, de a mai Kazahsztán területe alapvetően mindvégig a türk eredetű szabad nomádok, a kazahok szállásterületének számított. A 19. században, az orosz gyarmatosítás eredményeként a térség etnikai összetételében változás állt be. Az újonnan létrehozott településekre orosz és ukrán muzsikok érkeztek, akik letelepedett életformát folytatva kezdtek földművelő tevékenységbe.
Az első világháború sokáig nem okozott jelentős változást a kazahok életében. A sorozás szinte lehetetlen volt az állandóan vándorló törzsek körében. Az 1917-es bolsevik puccs azonban nem múlt el következmények nélkül a térségben sem, habár a politikai változás csak jó tíz évvel később éreztette hatását a vándorló nomádok körében. 1925-ben Moszkva új vezetőt jelölt ki a párt kazah regionális tanácsa élére, Filip Golosecskin személyében, aki megbízható kádernek bizonyult, ráadásul a kezdetektől tagja volt a párt legszűkebb vezetői körének. Miután elfoglalta új szolgálati helyét, Golosecskin meghirdette a „kis októberi forradalmat” mivel véleménye szerint az 1917-es eseményeknek nyoma sem volt a kazah sztyeppén.[2] Ebben igaza is volt, mivel a nomád életmódot folytató kazahok egyáltalán nem vágytak a kommunizmus gyakorlati megvalósítására. „El lehet jutni a szocializmusba teveháton?” – ez a kérdés teljesen jogosan merült fel a kortársakban, figyelembe véve a térségben uralkodó helyzetet.[3] Golosecskin eredeti terve arra vonatkozott, hogy államosítja a gazdagnak minősülő kazahok vagyonát. De egy nomád társadalomban ki minősül gazdagnak? Akinek tevéi és lovai vannak? Az, akinek jurtája van? Ez a két vagyontárgy minden kazah számára rendelkezésre állt, így gyakorlatilag csak a 19. században betelepült orosz nemzetiséget lehetett megsarcolni.
1929-ben a szovjet diktátor Sztálin meghirdette az első ötéves terv programját, amelynek célja a nehézipar és a gépgyártás erőltetett fejlesztése, s ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági tevékenység erőszakos átalakítása, azaz a kényszerkollektivizálás volt. Utóbbira nem csak azért volt szüksége a diktatúrának, hogy felszámolja a paraszti magántulajdont, hanem azért is, hogy a több mint 80 százalékában paraszti társadalomra épülő Szovjetunióban, a kényszer hatására a földjüket hátrahagyó muzsikokból csináljanak munkásosztályt, hogy legyen a gyárakban és a bányákban elegendő munkaerő.
A kazahokkal szemben teljesen más követelményt szabott meg a kényszerkollektivizálás politikája. Itt a cél a vándorló kazahok erőszakos letelepítése, azaz a kazah identitás alapjának számító nomád életforma teljes felszámolása volt. Moszkva egyrészt be akarta olvasztani a kazahokat a többségi társadalomba, másrészt biztonsági kockázatként tekintett a vándorló törzsekre, hiszen a polgárháború idején a bolsevikokkal szemben fellépő közép-ázsiai baszmacsok jelentős része is a kazahok köréből verbuválódott. A vándorlás eleve azért is problematikus volt a térségben, mert a törzsek ismerték a szomszédos kínai tartományba, Hszincsiangba[4] vezető utakat. További célja volt a kommunista vezetésnek annak elérése, hogy a térség etnikai összetétele egyértelműen az orosz betelepülők javára billenjen át. Megállapítható, hogy Moszkva lényegében mindegyik kitűzött célját elérte alig egy évtizeden belül.
A kazah puszta a cári Orosz Birodalom egyik legnagyobb húsbeszállítója volt. Az 1930-ban a térségben meginduló kényszerkollektivizálás eredményeként az állatállomány közel 90 százaléka pusztult el, ami nem csak a Szovjetunió nagyvárosainak ellátását veszélyeztette, de a kazah térségben több éven át tartó éhínséget okozott. A szovjet központból vezényelt hadjárat nem hagyott lehetőséget a menekülésre. Moszkva minden eszközt bevetett a kazah ellenállás, az élni akarás megtörésére. A vándorló törzseket több esetben fegyverrel, sortüzekkel akadályozták abban, hogy elhagyják a térséget és mentsék családjukat, állataikat. Az egykori biztos menedék Hszincsiang tartomány felé is teljessé vált a határzár, így az életben maradás utolsó lehetőségétől is megfosztották a vándorokat. Az ellenállás szellemét azonban nem sikerült kiirtani a kazah törzsek köréből. 1929 és 1981 között 372 felkelés robbant ki szerte az országban, mintegy 80 ezer fő részvételével.[5] A kommunista hatóságok azonban kegyetlenül megtoroltak minden Moszkva akaratával szembeszálló kezdeményezést.
A kazah éhínség áldozatainak emlékműve Almatyban (a szerző által készített fotó)
1930 és 1933 között 1,5–2 millió ember vált az események áldozatává.[6] Jelentős részük kazah származású volt. Ez a szám a kazah népesség negyedét lefedi, ami azt jelenti, hogy a kazah éhínség arányait tekintve nagyobb mértékű volt, mint az ukrajnai holodomor. Mindezek ellenére mégis rendkívül kevés információval rendelkezünk a történtekre vonatkozóan. Ennek fő oka az írásos források korlátozott száma. A túlélők javarészt csak szóban tudták közölni az átélt traumákat, mivel a törzsek tagjai között szinte száz százalékos volt az analfabetizmus aránya. Ez azt eredményezte, hogy az éhínségről sem naplóbejegyzések, sem levelek, sem pedig más személyes források nem maradtak fenn. Ennek köszönhető az is, hogy az ukrán éhínséggel szemben a kazah éhínség a szépirodalomban sem került feldolgozásra.
A kazahok kiéheztetésével Sztálin és a kommunisták szinte minden céljukat elérték. Az állattartást ellehetetlenítették, az etnikai arányok az oroszok javára mozdultak el. Mindezt az is elősegítette, hogy a tömeges halálozások hatására számos térség elnéptelenedett. Ezeken a területeken mesterséges betelepítésekkel alakították át a terület etnikai arányszámait. Sor került a térség és a Szovjetunió egyik legnagyobb koncentrációs táborhálózatának megnyitására is, Karaganda központtal.
Az éhínség hosszú távon éreztette hatását az ország nemzetiségi viszonyai tekintetében. A Szovjetunió kazah tagköztársaságában csak 1989-ben haladta meg újra a névadó nemzetiség aránya az oroszokét. Ekkor 39,7 százalék volt a kazahok, míg 37,7 százalék az oroszok aránya. Az ötven százalékos többséget csak tíz évvel később, 1999-ben regisztrálták a közben független állammá vált Kazahsztánban.[7]
„Túlélni az éhínséget, nem volt kevesebb, mint túlélni a háborút.” – fogalmazott az éhínség egyik túlélője.[8] Kazahsztán és a kazah emberek számára a nagy éhínség emlékezete az egyik legfontosabb nemzeti identitásképző történelmi eseménnyé vált. Országszerte évről-évre megemlékeznek az áldozatokról, a nagyobb városokban és településeken emlékművet állítottak a kazah éhínség áldozatainak tiszteletére. Kazahsztánban 1997 óta minden év május 31-én állami emléknap keretében emlékeznek meg a politikai elnyomás áldozatairól, közöttük az éhínség során elhunytakról.[9]
Balogh Gábor
Borítókép: Az éhínség áldozatainak emlékműve Karagandában (a szerző által készített fotó)
[1] Arthur Koestler: A láthatatlan írás. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 128. o.
[2] Cameron, Sarah: The Hungry Steppe. Famine, Violence and the Making of Soviet Kazakhstan. Cornell University Press, Ithaca and London, 2018. 64. o.
[3] A később szállóigévé vált kérdés eredetileg nem így hangzott. A mondás egy könyv címéből ered, amely A tevéktől a szocializmusig címet viseli. Zveriakov, I. A.: Ot kochevaniia k sotsializmu. Kraevoe Izdatelstvo, Moszkva–Alma-Ata, 1932.
[4] Maga a kifejezés határterületet jelent.
[5] Az adatok a shymkent-i (Kazahsztán) Politikai Elnyomás Áldozatainak Múzeumának anyagából származnak.
[6] Az áldozatok pontos számát talán sohasem sikerül pontosan meghatározni, de a másfél-kétmillió közötti szám tekintetében nagyjából konszenzus van a témával foglalkozók körében.
[7] Peyrouse, Sebastian: The Russian Minority in Central Asia: Migration, Politics, and Language. Woodrow Wilson International Centero for Scholars, Washington D.C. 2008. 2. o.
[8] Idézi: Cameron, i.m. 11. o.
[9] Azóta Kazahsztánban kezdetét vette az áldozatok kategóriák alapján összeállított név szerinti adatbázisának az elkészítése. Az adatbázis három nyelven (kazah, orosz, angol) elérhető. Single Database on Kazakhstanis – Victims of Political Repressions in the USSR. (www.e-memory.kz) 2025. szeptember 10.
