A három totalitárius ideológia – kommunizmus, fasizmus és nemzetiszocializmus – egyaránt az első világháború táptalajában gyökerező baloldali világnézet. Élie Halévy francia filozófus megállapítása szerint a fenti három zsarnokság a „szocialista gondolat és az 1914-es háború végzetes nászának gyermeke.” A totális háború, a háborús terror hátországi lakosságot is érintő tömegessé válása, az erőszak tapasztalatának hétköznapi jelenséggé fejlődése, valamint az egyén alárendelése a tömegnek egytől-egyig az első világégés öröksége. Olyan hagyaték, amelyre a háborúban szocializálódott későbbi diktátorok biztos alapra leltek. Ahogy az ő politikai szerepvállalásukat is csak a háború tette lehetővé. H. G. Wells angol író megállapítását idézve: „Mindenfelé olyanok kerültek hatalomra, akiket 1914 előtt sötét kalandoroknak tekintettek volna.” Lenin, Hitler, Mussolini és Sztálin egyaránt az 1914-ben kirobbant európai konfliktusnak és a háborút lezáró igazságtalan „békerendszernek” köszönhette politikai karrierjét.

„Ma már az erőszak a kor retorikája.” – írja a háború utáni világról Ortega. Amíg az első világháború megteremtette a lehetőségét a totalitárius ideológiák megszületésének, az azt követő időszak, s különösen a második világháború kiváló terepet biztosított a szélsőséges ideológiák terjedéséhez. Az első világháború még véget sem ért, amikor a cári Oroszország helyén létrejött a világ első totalitárius állama, Szovjet-Oroszország. Lenin 1918-ban, alig néhány hónappal a bolsevik puccs után kíméletlen terrorhadjáratot indított az ország lakossága ellen. Már ekkor létrehozták az első kényszermunkatáborokat és megkezdődtek a tömeges kivégzések is. A vörösterrorhoz maga Lenin nyújtott muníciót a kommunistáknak: „Felakasztani, és mindenképp akasztani, a nép szeme láttára. Úgy kell intézni, hogy több száz versztányi körzetben lássa ezt a nép, és reszkessen!” Néhány évvel később Nyugat-Európa két országában két újabb diktatúra jött létre, amelyek mintaként tekintettek a szovjet modellre. Olaszország ducéja, Mussolini maga is az olasz szocialista mozgalomból érkezett, míg Hitler egykori bizalmasa, Hermann Rauschning visszaemlékezésében azt olvashatjuk, hogy Hitler bizalmas körben egyáltalán nem tagadta emberellenes ideológiája baloldali gyökereit: „Ami engem a marxistákkal kapcsolatban érdekelt, és ami belőlük tanulságos volt, az a módszerük. Az egész nemzetiszocializmus ott van benne.” A terror már a 20. század első felében olyan méreteket öltött, hogy a meglévő fogalomkészlettel egész egyszerűen lehetetlen volt a leírása. Francois Furet francia történész megállapította, hogy „az önkényuralom és a zsarnokság kategóriája már nem volt elég ennek a valóságnak a megnevezésére.” Kellett egy új értelmezés, amely hűen le tudta írni az emberiségre rászakadt sosem tapasztalt erőszak politikáját. Ezt fejezte/fejezi ki a totalitárius jelző, amely már az 1920-as évek második felében elterjedté vált.

Harminc évvel ezelőtt, 1991 augusztusában ásatások zajlottak a még éppen létező Szovjetunióban, a Tver közelében lévő Mednoje falu mellett, az egykori NKVD- (később KGB-) üdülő területén. A helyszínen feltárt tömegsírokban hatezer, 1940-ben a szovjetek által ártatlanul meggyilkolt lengyel katonatiszt földi maradványait azonosították. A holttestek exhumálását még az időközben Moszkvában lezajlott keményvonalas kommunista puccskísérlet sem akadályozta meg. Egy évvel korábban Mihail Gorbacsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára nyilvánosságra hozta a Hitler–Sztálin paktum titkos záradékának szövegét, amelyben a két totalitárius diktatúra felosztotta egymás között Közép- és Kelet-Európát. Ez a paktum tette lehetővé Lengyelország kettős megszállását, több mint húszezer lengyel katonatiszt kivégzését, a balti országok szovjet megszállását, s az ott élők egy részének deportálását. Az 1939. augusztus 23-án aláírt paktum Mart Laar észt történész, hazája egykori miniszterelnöke megállapítása szerint: „Mind Hitler, mind Sztálin számára háborús engedélyt jelentett. Most már mindkét aláíró fél szabadon megtámadhatta szomszédját, és nem kellett tartania a másik fél közbeavatkozásától.” A két totalitárius diktatúra 22 hónapig tartó együttműködése alatt összesen tizenöt ország ellen viseltek háborút, s közben rendre ki is segítették egymást: a náci Németország átadta a foglyul ejtett lengyel katonatiszteket a szovjetek számára, akik így szinte a teljes lengyel katonai vezetéssel végezni tudtak 1940-ben. A hála sem maradt el: a szovjetek a németek rendelkezésére bocsátották a saját táborrendszerük felépítéséről szóló dokumentumokat, amelyek mintájára a nácik hozzákezdhettek saját koncentrációs táborrendszer-hálózatuk kiépítéséhez.

1941 júniusáig folyamatos volt az együttműködés a két hatalom között. Németország Szovjetunió elleni támadásával a kommunista birodalom az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia oldalán találta magát. Így a moszkvai paktum titkos záradékának eltagadásában 1941-től a nyugati hatalmak is érdekeltté váltak, hiszen a szovjetek immár háborús szövetségeseik voltak. Ráadásul a háború végén a britek és az amerikaiak nem csak hogy elismerték a paktum értelmében 1939-ben a Szovjetuniónak ítélt területek bekebelezését, de a közép-európai országok szovjet érdekszférába helyezéséhez is hozzájárultak. Borhi László történész megállapítása szerint: „1944 októberében Churchill megadta Sztálinnak, amit Hitler megtagadott tőle 1940-ben.” Közép- és Kelet-Európa országai a náci megszállás, a totális háború és a holokauszt pusztítása után a kommunista világbirodalom elnyomása alá kerültek. A horogkeresztet felváltotta a vörös csillag, Auschwitz helyett a Gulag-szigetvilág táborrendszere felé indultak el a deportáló vonatok, az SS és a Gestapo „szakértői” helyett pedig a szovjet „tanácsadók” határozták meg a megszállt országok által követendő vonalat. A közép-európai régió politikai értelemben véve több mint négy évtizedre eltűnt a térképről.

Gorbacsov talán legfontosabb politikai döntése a paktum titkos záradékának nyilvánosságra hozása volt. Ezzel a szovjet vezető, akarata ellenére elindított egy olyan folyamatot, amelynek eredményeképpen, ahogy Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész írja könyvében: „A kommunisták elvesztették uralmukat a történelem felett, képtelenné váltak az események irányítására.” A történész kiemeli, hogy mind a Hitler–Sztálin paktum titkos záradékának nyilvánosságra hozása, mind pedig a katyńi mészárlás elismerése döntő jelentőséggel bírt a közép-európai térség számára: „A kommunista diktatúra egy igazságot, egy történetet, egy pártot, egy vezért, egy ideológiát követelt. A nyolcvanas évtizedben azonban arra kényszerültek, hogy fokozatosan feladják a történelemírás feletti ellenőrzésüket, ami a kommunista ideológia kiüresedését és ezzel rendszerük legitimációjának szertefoszlását eredményezte.” A történelem visszaszerzése mellett legalább olyan fontos volt a nyelv és a szavak ismételt birtokba vétele. „A nyelv, a szavak szabad használata nélkül nincs önkifejezés, és nincs szabad véleménynyilvánítás. A nyelv minden. Nélküle nem maradhatunk szabadok.” – írja Schmidt Mária, Nyelv és szabadság című esszéjében. A totalitárius diktatúrák nem csupán a múltat akarták végképp eltörölni, átértelmezni, de szavainknak is új, hamis tartalmat kerestek. A kettő gyakran együtt járt, ezt bizonyítja a paktum elnevezése is. Iskolai tankönyvek és szakirodalmi munkák még mindig Molotov–Ribbentrop paktumként emlegetik az augusztus 23-i nagyhatalmi megállapodást, holott, ez a dokumentum nem két külügyminiszter, hanem két diktátor, két totalitárius ideológiára épülő birodalom szövetségkötését volt hivatott kifejezni. Ezért helytelen a fenti elnevezés, helyette a Hitler–Sztálin paktum megnevezés az, amely tökéletesen kifejezi az okmány valódi, történelmi súlyát. Békés Márton eszmetörténész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója tanulmányában évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet a történelmi események megtévesztő szavakkal való körülírásának helytelenségére. Írásában, nem véletlenül, a paktum elemzése is helyet kapott: „Az ún. »Molotov–Ribbentrop-paktumon« kívül nem ismerünk olyan nagyhatalmi megállapodást a történelemben, amely két állam- vagy kormányfő, pláne diktátor neve helyett azok külügyi képviselőinek nevéből képezné egyezményük elnevezését. Ezért a »Molotov–Ribbentrop-paktum« helyett Hitler–Sztálin-szövetségről kellene beszélnünk, amellyel azt is hitelesen kifejezhetnénk, hogy a két totalitárius rendszer nem állt olyan távol egymástól, amely érdekegyezség ráadásul leginkább a közép- és kelet-európai népek szabadsága ellenében jött létre köztük.”  

2011-ben Magyarország, Lengyelország és Litvánia kezdeményezésére az Európai Unió a Hitler–Sztálin-paktum aláírásának napját, augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította. A kezdeményezés nem véletlenül Közép-Európából eredt, a nyugat-európai politikai és értelmiségi elit ugyanis szerette volna elfelejteni, hogy egykori szövetségese, a Szovjetunió hasonló emberiségellenes bűnöket követett el, mint a legyőzött náci Németország. Ez a hozzáállás a hidegháború amerikai–szovjet szembenállásának évtizedei alatt sem változott, sőt. Míg az 1970-es években a lengyel és balti országok másként gondolkodói petícióban követelték a paktum elítélését és következményei felszámolását, addig a nyugati világ kiegyezett a Szovjetunióval, s 1975-ben Helsinkiben ismételten elismerték és megerősítették a paktum következményeit, Közép- és Kelet-Európa szovjet érdekszférába sorolását. De a közép-európaiak ezután sem felejtettek. Másfél évtizeddel később, 1989. augusztus 23-án, a megszállt balti országok polgárai, több mint kétmillió ember, mintegy hatszáz kilométeres élőláncot alkotva tiltakozott a paktum ellen. Az akcióra az egész világ felfigyelt, így Gorbacsov egy évvel később kénytelen volt elismerni a Közép- és Kelet-Európa felosztásáról szóló titkos záradék létezését.

„Nekünk, magyaroknak és a két diktatúrát is megszenvedett kelet-európai népeknek nagy a felelősségünk. Olyan tudás birtokában vagyunk, amely afféle vakcinaként ellenállóvá tesz bennünket a totális diktatúrák vírusaival szemben. Feladatunk bár egyszerű, mégis sok erő kell a teljesítéséhez. Át kell adnunk ezt a tudást mindenkinek!” – hívta fel a figyelmet Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója 2018. augusztus 23-án mondott emlékbeszédében. A paktum következményeinek egész Európa az áldozatává vált, de míg a nyugat-európai államok 1945-öt követően az amerikai haderőnek köszönhetően azonnal a szabadság útjára léphettek, addig a szovjet megszállás alá kerülő közép- és kelet-európai népek számára a szabadságért meg kellett küzdeniük. A két totalitárius diktatúra elleni több évtizedes harc óriási áldozatokat követelt az itt élőktől, de ezt az áldozatot Nyugat-Európában még 1989-et követően sem ismerték el. Húsz évnek kellett eltelnie a rendszerváltoztatást követően, hogy közép-európai javaslatra végre közös emléknapon idézhessük fel az áldozatok emlékét. Ez a kezdeményezés segíthet abban, hogy Európa elkezdje komolyan venni a saját történelmét.

Balogh Gábor

Borítókép: Wikimedia Commons

Felhasznált irodalom

Alekszijevics, Szvetlana: Elhordott múltjaink. (ford. Iván Ildikó) Európa, Bp. 2015.

Békés Márton: Megtévesztő szavak múzeuma. In: www.latoszogblog.hu

Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Osiris, Bp. 2015.

Furet, Francois: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. (ford. Mihancsik Zsófia) Európa, Bp. 2000.

Hamersfeld, Marcel van – Klinkhammer, Michiel: Könyörtelen messianizmus. A kommunizmus követőei és áldozatai. (ford. Döbrentey Eszter, Andries den Brueder) Kairosz, Bp. 2001.

Laar, Mart: Vissza a jövőbe. Húsz év szabadság Közép-Európában. (ford. Szabó Katalin) XX. század Intézet, Bp. 2010.

Rauschning, Hermann: Hitler bizalmasa voltam. (ford. Laczkó Géza) Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1970.

Remnick, David: Lenin sírja. A szovjet birodalom végnapjai. (ford. Koncz Virág, M. Nagy Miklós, Szabó Mária, Szabó Olimpia) Európa, Bp. 1998.

Ortega y Gasset, José: A tömegek lázadása. (Ford. Puskás Lajos) Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp. 1938.

Schmidt Mária – Bernáth Gábor (szerk.): Miért beszélnek az európaiak még mindig a háborúról? Korrajz – 2010. A XX. Század Intézet évkönyve. XX. Század Intézet, Bp. 2011.

Schmidt Mária: Kertelés nélkül. In: www.latoszogblog.hu

Schmidt Mária: Nyelv és szabadság. KKETTKK, Bp. 2017.

Schmidt Mária: Országból hazát. Harminc éve szabadon. KKETTKK. Bp. 2020.

Wells, Herbert George: A nagy katasztrófa. 1914-1920. (Ford. Tonelli Sándor) Franklin, Bp. 1922.