Az 1945 után Magyarországra rákényszerített kommunista diktatúra az istenhitet a „társadalmi fejlődés” egyik fő akadályának tekintette.^[2] A diktatúra működtetői a Katolikus Egyházat és a szerzetesrendeket, valamint a többi felekezetet adminisztratív eszközökkel, sajtóhadjáratokkal, kirakat- és koncepciós perek végeláthatatlan sorával, börtönbüntetéssel, kivégzéssel, az egyházi iskolák államosításával, a szerzetesek deportálásával, majd működési engedélyük megvonásával próbálták megtörni.

A szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása előtt, a felsorolt megtörési kísérletekre példaként hozhatjuk fel a katolikus ifjúsági mozgalmak betiltását, P. Kiss Szaléz ferences szerzetes kivégzését, a katolikus egyházi iskolákban tanórák közben tartott ÁVO-s razziákat, Mindszenty József esztergomi érsek elítélését és bebörtönzését, vagy akár a hitoktatás fakultatívvá tételét.

A hazai papság és szerzetesség ellen a kommunista sajtóorgánumok 1950 tavaszától indítottak ismét éles támadásokat. Imperialista ügynököknek állították be a papok többségét, és a szerzetesesekre is felesleges embertömegként tekintettek. A Katolikus Egyház elleni propagandahadjárat során a kommunisták a protestáns egyházakra hivatkoztak példaként. Utóbbi felekezetek vezetőit addigra már megtörték a kommunisták, akik „egyezmények” megkötésére kötelezték a püspököket, emellett a Magyar Népköztársaságra vonatkozó eskü letételére kötelezték őket. A Katolikus Egyház az eskütételt az Apostoli Szentszék engedélyéhez kötötte. A kommunisták az egyház és a Szentszék kapcsolatára támadási felületként tekintettek. A Vatikánt – mint az egyetemes egyház központját – felforgató kémtevékenységgel vádolták és az imperialista rendszer egyik fő támpontjának tekintették.^[3]

1950. június 1-jén a Magyar Dolgozók Pártja utasítást adott ki a klerikális reakció elleni harcról, amit a sajtóban Révai József június 6-án foglalt össze a párt központi lapjában. A határozat szövegében komoly hangsúlyt kapott a szerzetesrendek ellen való fellépés is: „A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. […] régi szerepük feleslegessé vált a szocializmust építő népi demokráciában, […] a szerzetesrendek tagjai, mint reakciós hírverők, mint az imperialisták agitátorai járják az országot.”^[4]

Révai József beszámolója a Szabad Népben (Arcanum Digitális Tudománytár)

A szerzetesrendek ellen való agresszív fellépés 1950 nyarán következett be. A koreai háború és a magyar–jugoszláv konfliktus okozta háborús feszültségre hivatkozva, a Kádár János vezette Belügyminisztérium június 9-ről 10-re virradó éjszaka a déli és nyugati határszélről 315 szerzetest és 579 apácát deportált. A félelmet keltő akció során csupán fél órájuk volt összepakolni egy ötkilós csomagot. A deportálások júniusban és júliusban is folytatódtak. Június 18-án 1075 szerzetest és apácát deportáltak kényszerlakhelyekre, július 11–12-én 299-et, míg július 31-én 661 főt. Mindemellett a kitelepítések során mindenféle hazug és megalázó vádakkal illették a szerzeteseket. A rendőrség uszító röpiratokról, kémkedéssel kapcsolatos anyagokról, hullákról, szemérmet sértő dolgokról számolt be a rendházakkal kapcsolatban.^[5]

Az éjszakák folyamán leponyvázott teherautókon szállították a szerzeteseket általuk ismeretlen helyekre. Többször előfordult, hogy egy másik rend kolostorába zsúfoltak be több száz embert. Augusztus elején például 459 apácát deportáltak különböző rendekből a zirci apátságba. A 600 főre duzzadt közösség élelmiszerellátását már csak a hívek és a lakosság adományaiból lehetett biztosítani.^[6] Egy másik példaként említhető az a Kunszentmártonban történt eset is, amikor egy tizenkét személyre tervezett kolostorban 65 szerzetest zsúfoltak össze.^[7]

A megfélemlítés és a kemény nyomásgyakorlás hatására a katolikus főpapság kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni. A kegyetlen deportálások és meghurcolások leállítása érdekében a Katolikus Egyház 1950. augusztus 30-án aláírta az „egyezményt” a kommunista diktatúrával. Az „egyezmény” tartalma mind az egyházi mind pedig a világi törvényekkel egyaránt összeegyeztethetetlen volt.^[8]

A szerzetesrendek működési engedélyéről az augusztusban aláírt „egyezmény” ugyan nem rendelkezett, de a nyár folyamán bekövetkezett atrocitásokat egyértelmű üzenetként értelmezték a rendek. Az Elnöki Tanács a tárgyalások után alig két héttel, szeptember 7-én a 34/1950. sz. törvényerejű rendelettel megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét. A feloszlatott szerzetesrendeknek három hónapot adtak rendházaik kiürítésére. A törvény következtében 2300 férfi szerzetes és 8800 apáca veszítette el otthonát. 1950. szeptember 7-től Magyarországon csak négy szerzetesrend működhetett, rendenként 2-2 gimnáziummal és a tanításához szükséges számú férfi és női szerzetessel. A négy rend a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek voltak.^[9]

Hegyi Károly

^[1] Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. I. Márton Áron Kiadó, Budapest, 2000. 171. o.

^[2] Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynök-kérdés. Szent István Társulat, Budapest, 2005. 41. o.

^[3] Cúthné Gyóni Eszter: „Nem harcolunk, de nem is búcsúzunk…” – A Ciszterci Rend Zirci apátságának története a második világháború végétől Endrédy Vendel apát haláláig. Zirci Ciszterci Apátság, Budapest, 2017. 131-132. o.

^[4] Harc a klerikális reakció ellen. In: Szabad Nép, 1950. június 6. 3. o.

^[5] Cúthné Gyóni: i.m. 145-146 o.

^[6] Uo.: 149.

^[7] Tomka, i.m. 78. o.

^[8] Balogh Margit–Gergely Jenő: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon, 1790–2005. II. História–MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2005. 944. o.

^[9] Uo. 947. o.