Nyugat és Kelet intézményesített szembenállásának létrejöttére a NATO megalakulása után hat évvel, 1955-ben került sor. A szervezetet önmeghatározása szerint nem a „népi demokratikus rendszer” belső ellenségeivel szemben, hanem a kívülről érkező veszélyek elhárítására hozták létre. 1954 november végétől a szocialista államok képviselői értekezletet tartottak Moszkvában, ekkor arra az elhatározásra jutottak, hogy egy összevont parancsnokságról irányítható közös fegyveres erőt kell szervezni „a szocializmust építő népek békés alkotómunkájának védelmezése, a szocialista országok határai és felségterületei sérthetetlenségének szavatolására.”^[1] A szerződés deklarált célját Hegedüs András, a Miniszteranács elnöke is kihangsúlyozta a testület ülésén tartott beszámolójában a szerződés megalakulását követő héten: „A Varsói Szerződés – védelmi szerződés. Első és fő célja nem csak ebben merül ki. A szerződés kimondja, hogy annak résztvevői feladatuknak tekintik az egymás közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok további fejlesztését, békés kapcsolatok kiépítését, a békés egymás mellett élés megvalósítását a világ minden országával.”^[2]

A Varsói Szerződés létrejötte mintegy válaszlépés volt arra, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot egy 1954 októberében Párizsban megkötött szerződés következtében 1955. július 9-én felvették a NATO-ba, az addigi megszálló csapatok pedig a továbbiakban NATO-haderőként tartózkodtak Nyugat-Németországban. A másik esemény a bevezetőben is említett osztrák államszerződés aláírása volt. Ennek értelmében Ausztria felszabadult az idegen hatalmak katonai megszállása alól, a nagyhatalmak garantálták az ország függetlenségét. Ennek megkötése után a megszállók október 25-ig voltak kötelesek csapataikat kivonni az országból. Minekután a szovjet katonai jelenlétet azzal magyarázták az Ausztriával szomszédos államokban, hogy „logisztikai biztosítékai” az osztrák területeken állomásozó alakulatoknak, így a kivonás után a szovjet jelenlét illegitimmé vált volna Magyarországon és Csehszlovákiában. A Varsói Szerződés megalakulása előtti időszakban – 1947 és 1955 között – 4 hadosztálynyi erővel, mintegy 60–70 000 fővel látták el Magyarországon az út- és vasútvonalak biztosítását, ezt azonban néhány ezer fő is képes lett volna teljesíteni.^[3]

Ebből kiindulva érdemes a Varsói Szerződés katonai doktrínáját górcső alá venni. A VSZ egyik alapvető funkciója a Szovjetunió közép-európai dominanciájának biztosítása volt, a tagságból fakadó kötelezettségvállalás számottevő hátrányokkal járt hazánk számára is. A doktrína alapján NATO-fenyegetést vizionáltak, adott esetben a Magyar Néphadseregnek – a VSZ alapján meghatározva természetesen a Szovjet Hadseregbe illesztve – támadó hadműveleteket kellett volna végrehajtania az el nem kötelezett Jugoszlávián és a semleges Ausztrián keresztül Olaszország ellen. Az elképzelés természetesen a szovjet nagyhatalmi érdekeket szolgálta volna. A tagság a következőket vonta maga után: Magyarország területét hadszíntérré, a NATO hadműveleti terveinek célpontjává változtatta; a magyar nép tudta nélkül a Szovjetunió atomtölteteket tartott Magyarországon az 1960-as évektől; a támadó alapelvű doktrína megvalósítása érdekében elképesztő méretű anyagi erőforrásokat pazarolt el Magyarország, amelynek gazdaságára így is hatalmas teherként nehezedett az állami tulajdon túlsúlyán alapuló tervgazdaság. A támadó harceszközök megvásárlása, fenntartása, az irracionális létszámú haderő, a túl hosszú katonai szolgálat mind újabb és újabb súlyos terheket rótt Magyarországra. Tipikus példája az esztelen fegyverkezésnek, hogy míg 1985-ben Nagy Britannia 800 harckocsival rendelkezett, Magyarország több mint 1300-zal.^[4]  

A szovjet terveknek megfelelően a keleti blokk államainak hadseregeit moszkvai mintára már a szervezet létrejötte előtt felduzzasztották, ezzel tömeghadseregeket hoztak lére. Az 1947. február 10-én, Párizsban aláírt békeszerződés feljogosította Magyarországot egy 65000 fős szárazföldi hadsereg és egy 5000 fős légi haderő tartására. 1950 márciusára azonban a hadsereg létszáma elérte a 124655 főt, 1952 végén pedig a 218224 főt. Ez jelentősen meghaladta a békeszerződésben meghatározott értékeket, és ekkor még nem jött létre a Varsói Szerződés! 1953 és 1956 között a haderő létszámának csökkentése volt a jellemző, a forradalom és szabadságharc leverését követően 50000 katonában és 14000 polgári alkalmazottban állapították meg a Magyar Néphadsereg létszámát. 1957-58-ban az anyagi és pénzügyi eszközök hiánya ellenében folytatódott a hadsereg újjáépítése, így létszáma 1959-re elérte a 85000 főt. Ezt követően a hadsereg fejlesztése és növekedése – a nemzetközi feszültség és enyhülés változásától függetlenül – folyamatos volt 1980-ig.^[5] A Varsói Szerződésben való tagság és a fegyverkezési versenyben való részvétel óriási anyagi megterhelést jelentett Magyarország számára. 1950-ben a katonai költségvetés 7,2 milliárd (25,5 százaléka az éves nemzeti jövedelemnek), 1953-ban 9,6 milliárd forint volt. 1954-ben 6,1, 1955-ben 4,6, 1956-ban 4,1 milliárdra esett vissza. A „mélypont” 1957-ben következett be: 1,9 milliárd forint. Az 1960-as években lassú növekedésnek indult a katonai költségvetés: 1960-ban 3,1 milliárd, 1967-ben 5,5 milliárd, 1968-ban 6,7 milliárd, 1969-ben 7,6 milliárd forintot tett ki. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottsága határozattal volt kénytelen szabályozni a kiadások arányát: ennek alapján a katonai kiadások aránya a nemzeti jövedelemből nem haladhatta meg a 4 százalékot.^[6]

A szervezet legfelsőbb szintű, kollektív testülete a Politikai Tanácskozó Bizottság (majd 1966 és 1991 között Politikai Tanácskozó Testület) volt, amely tulajdonképpen a szovjet vezetés  által elképzelt terveket és feladatokat közvetítette, így a Varsói Szerződés közvetetten azokat a katonai feladatokat vitte végig, amelyek a szovjet geostratégiai terveken alapultak. A tagállamok tennivalói rendszerint a szovjet vezérkar-, illetve a Varsói Szerződés Egyesített Erőinek Főparancsnoksága által megszabott ajánlásokban láttak napvilágot és jutottak el a tagokhoz, ezek betartását és végrehajtását az évente megtartott hadijátékokon és hadgyakorlatokon ellenőrizték a szovjet vezérkar tagjai.^[7] Ebből kifolyólag tehát a tagországok védelempolitikája, hadtudományi kutatómunkája és a katonai stratégiai is csupán a szovjet vezérkar terveit szolgálta, a VSZ-tagországok számára semmilyen szinten nem volt adott az önálló tervezés, a független biztonság- és védelempolitika.^[8]

Az 1980-as évekre a szocialista országok gazdaságában és társadalmában lévő repedések egyre nyilvánvalóbbá váltak, a tömböt irányító államban a gorbacsovi reformok nem a Szovjetunió megújulását, hanem végét eredményezték. Megkezdődtek a rendszerváltoztatás évei, amelyet a Moszkvából irányított katonai rendszer sem élt túl. 1991. július 1-én hivatalosan is véget ért a katonai szövetség „békeharca”, a bipoláris szembenállás, amikor Budapesten feloszlatták a Varsói Szerződést.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Terror Háza Múzeum Fotótár

^[1] A szuverenitás és a függetlenség korszerű értelmezése, a szocialista viszonyok közös védelmének objektivitása. Tananyag, elméleti konferencia. – A Varsói Szerződés szervezetének továbbfejlesztése a béke körülményei között. Budapest, 1969. 37. o.

^[2] Idézi: Horváth Miklós: Az 1956-os forradalom és szabadságharc és a Varsói Szerződés. In: Hadtörténelmi Közlemények 2001/4. 607.o.

^[3] Horváth, i.m. 602. o.

^[4]  Bombay László (szerk.): A honvédelem négy éve 1990–1994. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994. 20. o.

^[5]  Bognár Károly–Hajma Lajos: A Hidegháború magyar szemmel. ZMNE jegyzet, Budapest, 2001. 135-139. o.

^[6] Új Honvédségi Szemle. 1996/10. 127. o.

^[7]  Kőszegvári Tibor: A Magyar Köztársaság honvédelmének alapelvei és gyakorlata. ZMNE jegyzet, Budapest, 1998. 48. o.

^[8] Kőszegvári, i.m. 9-10. o.