Magyarország, beleértve a fővárost 1944-ben vált hadszíntérré. Budapest lakói azonban nem ebben az évben tapasztalták meg első ízben a háború pusztító viharát. Az első légicsapásokat a fővárossal szemben a szovjet légierő követte el 1942 szeptemberében. 1942. szeptember 4-én és 10-én a szovjetek 122 bevetést hajtottak végre Budapest ellen.^[1] Ennek hatására elrendelték a honi légvédelmi készültséget, a napilapokban megjelentek az elsötétítésre felszólító napi parancsok, megkezdték a légoltalmi menedékek tömeges kialakítását.

1944. március 19-én hajnalban az ország a Harmadik Birodalom megszállása alá került. Edmund Veesenmayer korábbi birodalmi nagykövetet Hitler teljhatalmú nagykövetté nevezte ki. Nem sokkal később az országba érkezett Adolf Eichmann, aki megkezdte a „végső megoldás” magyarországi megszervezését. Amíg a fentiek próbálták elérni, hogy az ország összes emberi és anyagi erőforrását Németország igényeinek kielégítésére fordítsák, a frontvonal nem csak a szárazföldön, de az égben is közelített hazánkhoz.

Április 3-án délelőtt megjelentek az égbolton az amerikai 15. légi hadsereg stratégiai bombázói – több száz bombázó és kísérővadász – és megkezdték „terrorbombázásukat”.^[2] „Hatalmas mennyiségű géppel jöttek. a levegő csak úgy vibrált a motorok egyre mélyülő hangjától, mielőtt elkezdtek volna hullani a bombák. A házak sokszor úgy omlottak össze, mint amikor dühöngő tenger elmossa a homokvárakat, a gáz, por, halál és a nyersfa különös szaga terjengett.”^[3] Az ország lakosságának morálját és ipari kapacitását ettől kezdve a USAF (az Egyesült Államok Légiereje) és a RAF (Brit Királyi Légierő) nappali és éjszakai bombázásokkal próbálta gyengíteni. Az Egyesült Államok légiereje az április 3.– szeptember 20. közötti időszakban 14 napon támadta Budapestet, ez a szám megegyezik azzal, amit Tokió szenvedett el 1944. novembere és 1945 augusztusa között.^[4]

Még országszerte zajlottak az angolszász bombázások, amikor a keleti front összeomlott, a német Közép Hadseregcsoport a Bagratyion-hadműveletben majdhogynem megsemmisült a belorussziai területeken, a románok augusztus 23-i kapitulációjával és átállásával pedig megkerülhetővé vált az éveken keresztül tökéletesített, Kárpátokban létesített védelmi rendszer, az Árpád-vonal. Ezzel Magyarország területe is hadszíntérré vált, a vörös gőzhenger pedig – több magyar-német harcászati győzelem ellenére – megállíthatlanul haladt Budapest felé.

A veszélyt érzékelve a magyar vezérkar szeptember elején parancsot adott a később Attila-vonalként elnevezett, Pestet Gödtől Dunaharasztiig félkörívben védő, több lépcsős védelmi rendszer megépítésére. Az első állások kiépítése szeptember 11-én megkezdődött. A munkaszolgálatosokat és a fővárosi lakosságot is kivezényelték a munkálatokra. A német hadvezetés 16-án adta ki parancsát, amit 22-én részletesebb utasítások is követtek. Az Attila-vonal építése töretlenül zajlott, amíg a szovjetek meg nem érkeztek. November elején még nagyjából 28 000 ember vett részt a földmunkák elvégzésében.^[5] A rohamtempóban kiépített védműrendszernek kapitális szerepe volt abban, hogy Budapestet csak nagy áldozatok árán és hosszú időbe telt a szovjeteknek elfoglalniuk.

A hortobágyi páncéloscsata október 26-án véget ért, a szovjet diktátor Sztálin „ünnepi” trófeaként szemelte ki magának Budapestet. Azt tervezte, hogy a magyar főváros elfoglalása tökéletes ajándék lenne az 1917-es szovjet puccs 27. évfordulóján. Ennek érdekében október 28-án telefonon utasította Malinovszkij marsallt, a 2. ukrán front parancsnokát, hogy másnap indítson támadást Budapest ellen és „menetből foglalja el” a várost. Malinovszkij ellenállása hiábavaló volt, fáradt és feltöltésre váró csapatait el kellett indítania, de azok néhány napon belül az Attila-vonal külső gyűrűjében elakadtak. Megkezdődött a több mint száz napig tartó, Budapestet támadó hadművelet.

Hitler bő egy héttel azután, hogy erőddé nyilváníttatta Budapestet, december elsején felállíttatta a város egységes katonai parancsnokságát. A Budapest-hadtestcsoport közvetlenül a Dél Hadseregcsoport alárendeltségében maradt. Szálasi Ferenc a sikeres nyilaskeresztes puccs után úgy nyilatkozott, hogy „Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani”. Ekkor még úgy tűnt, Serédy Jusztinián esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspök Szálasihoz intézett felszólítása, miszerint Budapestet nyilvánítsák nyílt várossá, meghallgatásra talált.^[6] Szálasi álláspontja hamarosan megváltozott. December 10-én, egy Hitlernél tett látogatást követően személyesen közölte Hans Friessnerrel, a Dél Hadseregcsoport vezetőjével, hogy „a nagy európai gondolat jegyében kész Budapest nyílt várossá való kinyilvánításától elállni, és a fővárosnak erőddé való felhasználását többé nem ellenzi”. Ezzel összhangban, ugyanazon a napon Kovarcz Emil „a nemzet totális harcbaállításával megbízott miniszter” rendeletet adott ki „Budapest székesfőváros általános ás teljes mozgósítására, nemre való tekintet nélkül 14–70 éves korig”. ^[7]

A legnagyobb tragédiát mégsem az jelentette, hogy a nyilas és a náci politikai- és hadvezetés is jóváhagyta, sőt támogatta a Festung Budapest tervét, ami elképzelhetetlen anyagi károkat okozott a fővárosnak, hanem hogy a civil lakosságot nem menekítették ki a városból. Miközben keleti irányból a front felől érkezett a menekültek áradata, a rádióban és a nyomtatott sajtóban szajkózott propaganda elhitette a polgárokkal, hogy Budapest ostromára nem kerül sor, mert a szovjeteket a város kapuinál, az Attila-vonalnál megállásra kényszerítik. Rudnyánszky Éva, aki mindössze 15 éves volt, amikor átélte Budapest ostromát ezt írta naplójába: „1944. december 24. Felvirradt megint karácsony napja. Minden ág és levél fehér a zúzmarától. Az ég tiszta és kék, felhőtlen, így hát ma biztos bombázás lesz. Reggeli misén hallottam, hogy közelebb jött a front, a Rózsadomb felől erősödött az ágyúzás. Délelőtt aztán megérkezett a bombázóraj. Tiszta égből zuhogtak a halált okozó bombák a szeretet és a béke ünnepén. Délután, gyertyagyújtás után lövöldözés hallatszott, amire kimentünk az utcára, ahol beszélték, hogy a Szép Ilonáig lehet csak villamossal kimenni. De valószínűleg csak a karácsony miatt, hisz ilyen közel még nem lehetnek az oroszok.”^[8]

De a szovjetek már a közelben voltak. Hamarosan bezárult az ostromgyűrű a főváros körül, a közel 80 000 fős magyar-német védőseregen túl a városban rekedt 800 000–1 000 000 civil.  A lakosság nem is sejtette, milyen borzalmakat tartogat számukra az elkövetkező időszak.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Borítókép: Fortepan/Kádár Anna

^[1] Kamen Nevenkin: A Budapest Erőd I. Peko Publishing. Keszthely, 2019. 33. o.

^[2] Közkeletű tévedés, hogy a német megszállás hatására kezdték meg Magyarország „kibombázását” a háborúból. Az ország légitámadásának tervét már korábban kidolgozták, az ún. Combined Bomber Offensive részeként. Ennek aktualitása 1944 tavaszára esett. Erről bővebben: Kovács Zoltán András: A Magyarország elleni stratégiai bombázóhadjáratot támogató brit-amerikai hírszerzési tevékenység (1943—1945). In: Hadtörténelmi közlemények, 2021/4. 901–946. o.

^[3] Korányi K. Ervin: Dreams and tears: Chronicle of a Life. General Store Publishing House. Renfrew, 2006. 64. o.

^[4] Oláh András Pál: Az amerikai légierő Budapest elleni légitámadásai a II. világháború idején. In: Belvedere Meridionale, 2019/3. 103. o.

^[5] Nevenkin, i.m.: 46–48.o.

^[6] Ravasz István: Budapest ostromának sajátosságai. In: Honvédségi Szemle, 1995/1. 24–25.o.

^[7] Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Budapest, 1989. 153 és 156. o.

^[8] Bank Barbara, Mihályi Balázs, Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2021. 130. o.