„Tisztában voltam azzal, hogy az ÁVH-tól – más vezető, illetve felelős beosztású tisztekhez hasonlóan – minden nehézség nélkül, anyagi ráfordítás nélkül is hozzájuthatok egy lakáshoz”[1] – olvashatjuk Farkas Vladimir, a politikai rendőrségen egykor szolgálatot teljesítő alezredes visszaemlékezésében. A terrorszervezet nem csak új lakásokhoz juttatta tagjait, de számos más kiváltságban is részesültek.
A szovjet megszállás után a kommunista párt a Szovjetunió támogatásával a hatalom megszerzését, az ország szovjet mintára történő átalakítását tűzte ki célul. 1949-re megvalósult az egypártrendszer, az ország irányítását pedig a szovjet igényeknek megfelelően hajtották végre. Nem csupán a terror, az elnyomás, a letartóztatások, a kitelepítések miatti félelem nehezedett a lakosságra. A mindennapok folyamatos nélkülözésben teltek: állandó volt az élelmiszerhiány, a sorban állás, a lakhatás – különösen a fővárosban – hatalmas problémát jelentett.
A politikai rendőrség – később ÁVO, ÁVH – feladata volt biztosítani a kommunista párt hatalmát, ennek megfelelően ezen szervezethez köthetők a letartóztatások, kihallgatások, a megfigyelés, lehallgatás, de a legtöbb embernek csak áhított útlevelek kiadásáról is az ÁVH döntött. Az országban lévő körülmények ellenére az ÁVH tagjai kivételes helyzetben voltak, számos olyan lehetőséghez jutottak hozzá, amely az „átlagemberek” számára elérhetetlen volt.
Az államvédelem gondot fordított az alkalmazottak egészségügyi ellátására. Ez nem volt véletlen, az állomány fokozatosan romló egészségügyi mutatókat produkált.[2] Az egyik, ezt a célt szolgáló intézmény a Kútvölgyi úton lévő kórház, amely 1950-től Központi Állami Kórházként üzemelt. 1949-ben a Belügyminisztérium kisajátította az egykori Fasor Szanatóriumot, majd több épület hozzácsatolásával kialakították a belügy alá tartozó Korvin Ottó Kórházat. Mindkét egészségügyi intézmény a magas beosztású pártvezetők, a belügy teljes állományának és közvetlen családtagjainak ellátását biztosította. A Korvin Ottó Kórházat az elkövetkező években fejlesztették, bővítették. Az ötvenes évek elején az államvédelmi dolgozók gyermekeinek gyermekorvosi rendelőt, bölcsődét is kialakítottak az épületben.[3] Utóbbi azért is fontos, mert a korszakban a gyermekellátó intézmények befogadóképessége meglehetősen korlátozott volt, a gyermekek töredékét tudták csak felvenni. A parancs szerint ezen okból kifolyólag a felvételnél előnyben részesítették azokat a gyermekeket, ahol az anya az ÁVH beosztottja volt.[4]
A politikai rendőrség számos lakást, házat eltulajdonított az évek során, a Rózsadomb és más budai környékek a lakásfoglalások kiemelt célpontjai voltak. Ezek egy része az osztályellenségnek minősített, otthonaikból kitelepített személyek házai voltak. Péter Gábornak, a politikai rendőrség vezetőjének a II. kerületi Gábor Áron utcában építettek luxusvillát, szeretőjét – a szintén a politikai rendőrségen dolgozó Pataki Ferencnét – a XII. kerületben juttatták egy teljesen berendezett lakáshoz.[5] Az említett nőt a Péter Gábor-per során letartóztatták. Peranyaga szerint a korábbi években rendszeresen biztosították számára az élelmezést, tüzelőanyagot, ruhákat, ezeken túl drága ékszereket, órákat is kapott.[6]
A házfoglalásokról Farkas Vladimir beszámolóiban is olvashatunk. Előléptetéséhez új ház is járt, a Pasaréti úton egy családi ház, amellyel kapcsolatban Péter Gábor biztosította, hogy fenntartásának egy részét az ÁVH fizeti majd.[7] A Svábhegyen apja, a honvédelmi miniszter Farkas Mihály, valamint Gerő Ernő és Révai József kaphattak új otthont. A leírása szerint apja háza gyakorlatilag egy erődítmény volt, amelybe csak szigorú ellenőrzés után lehetett bejutni, ezt követően pedig egy fényűzően berendezett házba érkeztek, amelyhez medence és teniszpálya is tartozott.[8]
A politikai rendőrség állományának szabadidejét is igyekeztek korlátok közé szorítani, ám biztosítottak lehetőséget a pihenésre is. Az államosított villákból nyaralókat alakítottak ki több, a Balaton mellett fekvő városban, a Pilisben és a Mátrában is létesültek üdülőhelyek.[9] Bizonyos pozíciókban a külföldi út is engedélyezett volt, Farkas így például Romániában – a román állambiztonsági szervezet meghívására – tölthetett két hetet.[10]
A korszakban nem csak a lakásínség jelentett problémát, az élelmiszerellátás hasonlóan kritikus pont volt. A termelés átalakítása miatt az alapvető élelmiszercikkekből is hiány volt, 1951-ben – békeidőben – ismét jegyrendszert kellett bevezetni. A politikai rendőrség dolgozói számára ugyanakkor ez nem minden esetben jelentett akadályt, ugyanis csökkentett áron juthattak cukorhoz, zsírhoz, margarinhoz, szénhez, szappanhoz, húshoz, bizonyos ruházati cikkekhez.[11] Memoárjában Farkas Vladimir megemlékezett azokról a boltokról is, amelyekben nem volt áruhiány, ám ezeket szintén csak a pártelit látogathatta: „Ebben az időben kaptam jogosítványt arra is, hogy vásárolhassak a vezető párt- és állami funkcionáriusok számára fenntartott, a Fő utca elején lévő zárt élelmiszerboltban, és a Tanács körúton működő iparcikkboltban.”[12]
A fenti példák is jól bizonyítják, hogy a propagandában hangoztatott egyenlőség nem valósult meg, a politikai rendőrség állományának egy része, a magasabb beosztású párttagok a társadalom nagy részéhez képest fényűző életmódot folytattak. A szervezeten belüli tisztogatások – az említett Farkas Vladimir és az államvédelem vezetője, Péter Gábor is börtönbe került – ugyanakkor azt bizonyítják, kiváltságos helyzetük ellenére sem volt garantálva szabadságuk, adott esetben életük.
Lakatos Dorina
[1] Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Interart Stúdió, Budapest, 1990. 209. o.
[2] Tabajdi Gábor: Budapest a titkosszolgálatok hálójában. Jaffa Kiadó, Budapest, 2015. 91. o.
[3] Kórház. Városligeti fasor 9-13. (https://www.topotema.hu/object/527) 2025. július 28.
[4] Részlet az ÁVH háziparancsából (bölcsőde a Bajza utca 10.-ben, Főorvosi Hivatal a Vörösmarty utca 34/b.-ben) (https://www.topotema.hu/object/561) 2025. július 28.
[5] Tabajdi, i. m. 79–80. o.
[6] ÁBTL - I. - 2.1. - VI/12 (V-150247) Pataki Ferencné
[7] Farkas, i. m. 209-210. o.
[8] Uo. 363–364. o.
[9] Tabajdi, i. m. 90. o.
[10] Farkas, i. m. 363.
[11] Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2012. 218-219. o.
[12] Farkas, i. m. 210. o.
