A kommunista diktatúra a propaganda minden eszközét bevetette, hogy a világról és a jövőről alkotott vízióját az emberekkel elfogadtassa. Ennek eléréséhez nem csak a sajtót, rádiót, de a kulturális szférán belül a képzőművészetet, így a festészetet is alárendelték. A Terror Háza Múzeum állandó kiállításának egyik, a kommunista hatalomátvételt és totalitárius diktatúra berendezkedését bemutató termében több olyan festmény is megtekinthető, amely mindezt alátámasztja.
„A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a nép életét, harcait, a valóságot ábrázoló, a nép győzelmét hirdető művészetet.”
Az 1949-es Alkotmány 53. §-a[1]
1948-tól hazánkban is megjelent a szocialista realizmus. Ez a műfaj arra volt hivatott, hogy bemutassa az új társadalmat, heroizálja az új, szocialista embertípust és hogy a kommunizmus narratívájának megfelelően átértékelje a történelmi hagyományt. A szocialista tematikán túl fontos volt, hogy az ábrázolás közérthető legyen. A szocreál középpontjába a sztahanovista élmunkás és a traktoros lány került. Sokak szerint ez a stílus azt mutatta meg, milyen lesz a munkás, a paraszt vagy a katona, amikor a szocializmus a jövőben beváltja ígéreteit. A fentebbi stílus azonban nem csak emiatt volt megtévesztő: a művész a társadalom közérzetének jelzője, ábrázolója, a kommunista diktatúra viszont a művészeteket és a művészeket is felülről kívánta irányítani, így az alkotók – amennyiben érvényesülni akartak – ezeknek a megrendeléseknek tettek eleget.
A Magyarországon újonnan megjelenő irányzatnak megfelelő publicitást biztosított a Révai József nevével fémjelzett Népművelési Minisztérium. A 1949 szeptemberének végén felállított intézmény a következő hónapra megszervezte a Szovjet Festőművészet kiállítását. Ezt azzal indokolták, hogy bár a tárlat nem mutat teljes képet a Szovjetunió festészetéről, „de fő jellegzetességeivel megismertet bennünket, igen fontos állomás népi demokráciánk kultúrájának, képzőművészetének, elsősorban a magyar festészetnek a fejlődésében”[2] – fogalmazott a népművelési miniszter a megnyitón. A szocreál megjelenését azzal magyarázták, hogy a művészek rájöttek, hogy az „élet eleven valóságát legközvetlenebbül az »életkép« tudja összefoglalni, az újjászületett zsánerkép a dolgozók egészséges életét, örömeit, a munkához való új viszonyát tükrözi. Életünk újjászületése tette lehetővé az életkép újjászületését.”[3] 1950-re sikerült annyira „motiválni” a hazai művészeket, hogy augusztus 19-én a Műcsarnokban megnyílt az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás. A festmények katalógusban szereplő címeit elolvasva is érezhető, hogy a festőtársadalom egy része ekkorra már az új vonalhoz igazodott. Íme néhány példa: Parasztfiú, Építőmunkás, Tszcs. Sztálin születésnapjára készülődik, Búzakeresztek, Május 1., Traktoros brigád neveli a dolgozó parasztságot, Dolgozók esti iskolája, Tervmegbeszélés – a sort még hosszan lehetne folytatni.
A Terror Háza Múzeum második emeletén található ’50-es évek terme a kommunista hatalomátvétel folyamatát mutatja be a 1945-ös nemzetgyűlési választásoktól a diktatúra kiépüléséig és a személyi kultusz teljessé válásáig.
A terem közepén nem csak a rádiófelvételek hangoztatják a propagandát, de a kötelező Lenin és Sztálin ábrázolásokon túl a látogató a felszabadító szovjetekről, az egyszerű emberekről is gondoskodó vezérről, Rákosiról is láthat festményeket. Mindezek mellett olyan, a kor igényeinek megfelelő általános festmények is láthatóak: az aratásban segítő katonáról, kimenőjén a Városligeti-tavon csónakázó szerelmesekről, folyamőrről.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a képzőművészetben kisebb változás következett be. A szocreál alkotások ugyan a köztereken és középületekben a rendszerváltoztatásig megmaradtak, de a személyi kultusz nyomait többé-kevésbé eltüntették.
Bellák Gábor művészettörténész találóan összegezte a szocialista realista képzőművészet hamisságát: „A szocreál nem stílus. Nincsenek belső, stiláris szervező elvei. A szocreál – valamennyi művészeti irányzattól eltérően – nem egy stiláris vagy világszemléleti alakulás eredménye, hanem maga a kommunista diktatúra parancsuralmi rendszerének a művészetre vetített képe.”[4]
Farkas Sebestyén Lőrinc
[1] Idézi: I. Magyar Képzőművészeti kiállítás katalógusa. Szikra Nyomda Nemzeti Vállalat. Budapest, 1950. 3. o.
[2] Idézi: Tanuljuk meg a szovjet művészettől, hogyan kell a dolgozó nép számára alkotni. In: Kis Ujság, 1949. október 4., 4.o.
[3] Szegi Pál: A műfajok gazdagsága. In: Szabad Művészet 4./1950. 322.o.
[4] Dombrovszky Linda: A szocreál képzőművészet. Képzőművészeti dokumentumfilm. EPS Kft. 2009.
