„Felvétettem az SS-ekkel a gázálarcokat, és parancsot adtam, nyissanak ki minden szellőzőnyílást. Még néhány percet vártam, azután elsőként mentem be a helyiségbe. A halál dúsan aratott. Igen, megtaláltam a megoldást.”[1]
Robert Merle: Mesterségem a halál
Oświęcim egy lengyel település, Krakkótól nyugatra légvonalban 50 km-re található. Lakosainak száma nagyjából 13 000 fő volt 1939-ben. A történelemkönyvekbe német nevén, Auschwitzként került be. A Harmadik Birodalom kiemelt szerepet szánt ennek a területnek a „végső megoldás”, vagyis az európai zsidóság elpusztításának kivitelezésében. Amikor 1944-ben megjelentek az első deportálóvonatok Magyarországról, a halálgyár magasabb fokozatra kapcsolt.
„Ha valaki ma a zsidók elpusztítására gondol – Auschwitz gázkamráira gondol.”[2]
Victor Klemperer
Auschwitz nem csupán egy tábor, hanem három főtáborból és további 44 altáborból álló komplexum volt. Auschwitz I. elsősorban hadifogolytáborként üzemelt, Auschwitz II. (vagyis Auschwitz-Birkenau) volt a „halálgyár”, Auschwitz III. pedig főként a német I.G. Farben német konglomerátum kényszermunkásainak tábora volt. 1942 és 1944 között hozták létre a 44 altábort, ezekben a kényszermunkások többek között mezőgazdasági munkát végeztek, ipari tevékenységeket folytattak, fegyvert gyártottak és szenet vagy követ bányásztak.[3]
A magyar zsidóság 1944 tavaszáig ugyan jogfosztott helyzetben volt, az 1938 és 1944 márciusa között kiadott 147 zsidó tárgyú kormányrendelet következtében,[4] de mégis relatív biztonságban éltek Magyarországon. A szövetséges Harmadik Birodalom 1944. március 19-i megszállásával ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Adolf Eichmann megérkezett hazánkba, hogy a „végső megoldást” Magyarországon is végrehajtsák. A zsidók jogait újabb kormányrendeletekkel csorbították, majd április 16-án megkezdődött a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján, április 28-án és 29-én Kistarcsáról és Topolyáról pedig megindultak az első deportáló vonatok Auschwitzba.[5]
Zsidó férfiak a kistarcsai táborban 1944 tavaszán (Fortepan)
Magyarországról 3-4 nap alatt értek a deportálóvonatok Auschwitzba. A deportálás precízen kidolgozott ütemterve napi négy vonatot írt elő, szerelvényenként 3000–3500, vagononként összezsúfolva 70–100 emberrel. Úgy kalkuláltak, hogy így napi 12–14 000 ember érkezésével számolhatnak. A megnövekedett igény miatt a gázkamrákat és krematóriumokat kiszolgáló Sonderkommando létszámát 224-ről 860-ra, a deportáltak értékeinek begyűjtését, kezelését és szortírozását végző Kanada-kommandó létszámát pedig nagyjából 2000 főre növelték.[6]
Az 1944 első felében deportált 437 000 fős vidéki magyar zsidóság javarésze, nagyjából 430 000 ember került Auschwitzba,[7] csupán tíz százalékukat válogatták ki munkára. Utóbbiak egy része maradt a táborrendszerben dolgozni, a többiek a Harmadik Birodalom 386 különböző táborába (többek között Bergen-Belnsenbe, Buchenwaldba, Dachauba, Mauthausenbe, Ravensbrückbe) kerültek.[8] A deportáltak 90 százalékát megérkezésük után rögtön gázkamrákba vitték. Automatikusan „alkalmatlannak” nyilvánították a 12 vagy 14 évnél fiatalabb gyermekeket, az 50 évesnél idősebb felnőtteket, illetve a betegeket és a büntetett előéletűeket, akiket külön megjelölt marhavagonokban szállítottak. Az „alkalmasok” kiválogatását SS-orvosok, többek között a hírhedt Josef Mengele felügyelték.[9] Az SS felkészült az embertömegek érkezésére: nagy gödröket ástak a krematórium közelébe azon holttestek elégetésére, akik nem fértek a krematóriumokba. A 40–50 méter hosszú, 8 méter széles és 2 méter mély gödrökből a magyar zsidók deportálásának legintenzívebb időszakában a krematóriumokon túl 9 ilyen működött, ezek alján lefolyócsatornákat ástak, hogy azon folyjon el az elégetett holtestekből kiégetett zsír.[10] A szelektálás utáni szörnyű pillanatokra, első órákra így emlékezett vissza egy túlélő: „Anya kezét fogtam, aztán őt balra küldték, engem jobbra. Nem tudom, hol vannak… Leírhatatlan lelkiállapotban voltam. Semmi nem érdekelt. Mikor a fürdőbe vittek, nem akartam menni, mert láttuk a felcsapó lángokat, féltem, hogy én is odakerülök. Túl sokan érkeztek, a krematóriumok nem bírták, ezért hatalmas árkokat ástak, és gyakran a lányoknak kellett a halottakat belökni, volt, aki saját szüleit temette így. Az is megtörtént, hogy félhalott emberek kerültek a kéménybe, mert nem eresztettek elegendő gázt a kamrába, szerencsétlenek a krematóriumban feléledtek, és elszenvedték a tűzhalál minden kínját. Szörnyű sikolyokat hallottunk, azt hiszem, ezek a hangok életem végéig kísérni fognak.”[11]
Ugyanakkor a munkára kijelöltek sem számíthattak semmi jóra, hiszen vagy Auschwitzban maradtak, vagy más táborba kerültek. Az első nap enni sem kaptak, amikor pedig később mégis, az is ehetetlen volt. Az ételt rozsdás, koszos edényekben kapták a foglyok. A víz ihatatlan volt, a tisztálkodási lehetőség erősen korlátozott, orvos és gyógyszer nem állt rendelkezésre. A barakkokba 2800 embert is bezsúfoltak, volt, akinek alvóhely sem jutott. Ilyen körülmények között napi 16–18 órát dolgoztatták a foglyokat. A túlélésért folytatott küzdelmet tovább nehezítette az őrök kegyetlenkedése. Az életben maradás érdekében a foglyok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az ellenőrzéseknél munkára alkalmasnak találják őket és elkerüljék az elgázosítást vagy Mengele és „tudós” társainak kísérleteit.[12] A rabokban a háború közelgő végébe vetett hit, a szabadulás reménye tartotta a lelket. Gábori György, aki Dachaut és Recsket egyaránt túlélte, így írt erről: „Igyekeztünk kibírni mindent, abban a reményben, hogy egyszer csak vége lesz ennek a földi pokolnak, és talán találkozunk még a családunkkal.”[13]
Auschwitz 1945. január 27-én szabadult fel, amikor az I. Ukrán Front elérte a láger területét. Bár a táborból az azt megelőző hetekben tízezreket hajtottak gyalogmenetben Nyugatra, így is több, mint 7000 életben maradt embert, köztük többszáz magyart, ahogy egy auschwitzi túlélő fogalmazott: „ijesztő koponyájú csontvázat”[14] találtak. A felszabadítás után hamarosan előkerültek a meggyilkoltak személyes tárgyai is: sok százezer öltöny, nyolcszáz ezer női ruha és hét tonna emberi haj.[15] Több, mint egymillió áldozatával Auschwitz lett az emberiség és egyben a magyar nemzet legnagyobb temetője.
Farkas Sebestyén Lőrinc
Borítókép: Fortepan/Lili Jacob
[1] Robert Merle: Mesterségem a halál. Helikon Kiadó, Budapest, 2022. 289-299.o.
[2]Viktor Klemperer: LTI – A Harmadik Birodalom nyelve. & Kiadó, Budapest, 2022. 154.o.
[3] United States Holocaust Memorial Museum. Holocaust Encyclopedia
(https://encyclopedia.ushmm.org/content/hu/article/auschwitz) (2026.01.23.)
[4] Karsai László: Magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944. In: Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó. Budapest, 2005. 140–163. 144.o.
[5] Randolph L. Braham: A népírtás politikája. A Holocaust Magyarországon II. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997. 1031.o.
[6] Braham, i.m. 742-743.o.
[7] A nemzetközi tiltakozás és a napvilágra került Auschwitz-jegyzőkönyv következtében Horthy Miklós kormányzó leállíttatta a deportálásokat. Az utolsó, tömegdeportálások keretében indított magyar szerelvény július 11-én futott be Auschwitz-Birkenauba. Kisebb-nagyobb csoportok egészen októberig érkeztek, így alakult ki a 430 000 fős összlétszám. (http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&chapter=5_2_2&type=content) (2026.01.23.)
[8] Braham, i.m. 754.o.
[9] Braham, i.m. 743.o.
[10] Braham, i.m. 742
[11] Szita Szabolcs: Gyógyíthatatlan sebek – Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban. Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest, 2016. 96.o.
[12] Borhi László: A túlélés stratégiái. Élet és halál a náci és kommunista diktatúrákban 1944–1953. Bölcsészettudományi Kutatóközpont- Budapest, 2022. 97-121.
[13] Borhi, i.m. 125.o.
[14] Borhi, i.m. 136.o
[15] United States Holocaust Memorial Museum. Holocaust Encyclopedia (https://encyclopedia.ushmm.org/content/hu/article/liberation-of-nazi-camps) (2026.01.23.)
