„Már az utazás során többen megbetegedtek, néhányan meg is haltak. Ha megállt a vonat, a holttesteket egyszerűen kitették a vasúti töltés mellé, s otthagyták.”^[1] – emlékezett vissza a kényszermunkatáborba vezető útra egy férfi, aki egyike volt annak a 700 ezer embernek, akiket elhurcoltak a szovjetek Magyarországról.

 A német megszállás után pár hónappal a Vörös Hadsereg is elérte hazánk területét. Sztálin 1943-ban leszögezte, hogy “Magyarországot példásan meg kell bünteteni”, vagyis a kollektív bűnösség elvét kell alkalmazni vele szemben. Ennek megfelelően deportáltak százezreket a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. ^[2]

A deportálandók első listájára háborús bűnösök, „volksbundisták”, valamint német nemzetiségűnek titulált személyek kerültek. Ezek a névsorok azonban sok esetben csupán bemondásra készültek a helyi „muszkavezetők” vagy „policájok” segítségével. A német származás kritériumait nem határozták meg központilag, leginkább itt is az előre meghatározott számok voltak a mérvadók. Sokszor egy németes hangzású név is elég volt. A bodrogközi Ónodról azokat az embereket is elvitték, akiknek a neve ‘r’ betűre végződött, mondván, Hitler neve végén is ‘r’ betű volt. Így kerültek németként a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba a Pásztor vagy Molnár vezetéknévvel rendelkezők.

A magyar lakosság elhurcolása több ütemben történt a szovjetek előre nyomulásával párhuzamosan. A településeken különféle munkák – például a háborús romok eltakarítása –, igazoláskiadás ürügyén gyűjtötték össze majd vagonírozták be az ártatlanokat. A Szovjetuniónak a háborús veszteségek miatt óriási munkaerőszükségletre volt szüksége, jól példázza ezt Albert Camus gondolata is, mely szerint “Az elítéltet nem azért használják fel a termelésben, mert bűnös, hanem azért ítélik bűnösnek, mert szükség van rá a termelésben”.^[3]  Azt mondogatták, hogy “málenkij robotra” – az orosz malenkaja rabota kifejezesből –, vagyis pár napos kis munkára viszik őket, de sokszor maga a deportálás is hetekig tartott.

Budapest bevétele a tervezettnél sokkal több időt vett igénybe, ezt Sztálinnak az ellenséges erők létszámával magyarázták, a hadifoglyok számát pedig ennek megfelelően határozták meg. Ennek alapján mintegy 138 ezer foglyot kellett volna összegyűjteni a fővárosból, akiknek száma azonban a német katonákkal együtt sem érte el a 40 ezer főt, így a hiányzó mennyiséget a budapesti és környékbeli városok civil lakosságával pótolták. Csupán azt tartották szem előtt, hogy meglegyen a létszám: “Menet közben több civillel találkoztunk, akik vagy lovas kocsin jöttek, vagy kis kocsit húztak. Ezeket megfosztották a járműveiktől és bekényszerítették őket sorainkba.”.^[4]

A kényszermunkára befogottak közé nem csupán munkaképes személyek kerültek, hanem válogatás nélkül férfiak, nők, idősek, fiatalkorúak is. A várandósság sem mentett meg senkit, Sloboda Mária éppen gyermekét várta, amikor egy éjjel rájuk rúgták az ajtót: „Sokan mondták, hogy vizsgáltassam meg magam, követeljem, mert terhesen nem vihetnek el. Szóltam aztán a tisztnek, de az volt a válasz: négy hónapos terhesség nem számít. Az út hosszú volt, haladt az idő, bizony, mire kiértünk, az ötödik hónapba kerültem”.^[5]

A foglyokat gyalogmenetben hajtották a hazai gyűjtőtáborokba, majd innen indították el a transzportokat a Szovjetunió felé. A második világháború alatti zsidódeportálásokhoz hasonlóan marhavagonokba zsúfolták az embereket. Közülük sokan már a hosszú, kínokkal teli utazást sem élték túl. „Voltak, akik nem bírták ki a marhavagonok zsúfoltságát, az éhséget, a vízhiányt. A megkönyörülő őrök által bedobott néhány lapát piszkos hóval csillapították a szomjukat. Útközben végzett velük a vérhas, holtan érkeztek a lembergi, kijevi, odesszai vinnicai rabtovábbító börtönökbe. Az életben maradottakat később a tbc, a skorbut, a vérhas, a flekktífusz, nem utolsósorban az éhhalál tizedelte meg.” – emlékezett vissza Keményfi Béla. Az őrök nem törődtek a halottakkal sem, amikor megállt a vonat, egyszerűen kidobták a vasúti töltés mellé a holttesteket.

Mindazokat, akik megérkeztek a kényszermunkatáborokba, lesújtó nyomor fogadott. A környékbeli lakosság – ha volt ilyen – nagy része szintén szegénységben élt. “Összeszedtük a cókmókunkat, s a megpenészedett kenyérmaradékot kisöprögettük a vagonból. És akkor csaptuk össze a kezünket, mikor ezt a szemetet, penészmaradékot a vagon körül bámészkodó oroszok kezdték összekapkodni: Úristen, hova kerültünk mi?”^[6]

A dehumanizálás eszközeként a rabok a nevük helyett csak egy számot kaptak. A lágereket szögesdrót vette körül, a szállásnak szánt barakkokban nem volt rendes fűtés. Bizonyos táborkörzetekben – például a vorkutai, a norilszki és a kolimai területen, amely az északi sarkkörön túl volt – a téli hőmérséklet a mínusz 60 fokot is elérhette, ezt az időjárást az állandó erős szél csak elviselhetetlenebbé tette. A táborokban az élelmiszerellátás csekély volt, a gyakorlatilag rabszolgaként tartott foglyok húshoz csak kivételes esetekben juthattak, leggyakrabban kenyeret vagy egy tál levest kaptak, amit káposztából vagy csalánból főztek. A különböző járványok, betegségek ennek megfelelően gyorsan terjedtek és rengeteg emberéletet követeltek. Az elhurcolt Olofsson Placid atya emlékei szerint a táborban 1300 embert oltottak be malária ellen, ám ehhez összesen négy darab tűt használtak fel, aminek végzetes következményei lettek.^[7]

Azokat, akik végül hazatértek a rabságból, teljes titoktartásra kötelezték, azzal fenyegették őket, hogy ha beszélnek a táborokról, visszakerülhetnek a Szovjetunióba. Több egykori foglyot egészen a rendszerváltoztatásig megfigyelés alatt tartott a politikai rendőrség. A kényszermunkatáborok története, az elhurcolt 700 ezer és a táborokból soha vissza nem térő 300 ezer magyar ember sorsa évtizedekig tabutéma volt a diktatúra időszakában.

Lakatos Dorina

Borítókép: Fortepan / Vörös Hadsereg

^[1] Bank Barbara – Bognár Zalán: Tóth Gábor (szerk.): Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról.  Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2016. 70. o.

^[2] A kényszermunkatáborok két típusa különíthető el: a hadifoglyokat a GUPVI, míg a politikai okokból elítélteket a GULAG táboraiba deportálták. Az elbánás tekintetében azonban érdemi különbség nem volt a két tábortípus között.

^[3] Schmidt Mária–Halmy Kund (szerk.): Magyar Tragédia 1944–1947 – a Terror Háza Múzeumban. XX. Század Intézet, Budapest, 2011. 74. o.

^[4] Bank–Bognár–Tóth (szerk.): i.m. 31. o.

^[5] Kormos Valéria: A végtelen foglyai. Magyar nők szovjet rabságban 1945–1947, KKETTKA, Budapest, 2017. 75. o.

^[6] Bank–Bognár–Tóth (szerk.): i.m. 83. o.

^[7] Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete, Papirus Book, 2004. 30. o. (http://www.ppek.hu/konyvek/Ezsias_Erzsebet_A_hit_pajzsa_Olofsson_Placid_atya_elete_1.pdf) 2024. november 21.