Rózsás János, a magyar Gulág-irodalom legjelentősebb alkotója mindössze 18 éves volt, amikor szovjet hadifogságba került. Egyik „állomáshelyén”, egy kazah lágerben találkozott Alekszandr Szolzsenyicinnel, akivel három évig tartó közös fogságuk idején barátságot kötött. A két embert az irodalom szeretete kapcsolta össze.
„Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember – ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben.”
Alekszandr Szolzsenyicin[i]
Rózsás János 1926-ban született Budapesten, családja szegénysége miatt 14 évesen már munkába kellett állnia. 1944 nyarán Nagykanizsán, a MAORT (Magyar Amerikai Olajipari Rt.) Központi Javítóműhelyének vezető főmérnöke mellett volt titkár. A nyilas puccs után, novemberben megkapta a behívót, mint leventét mozgósították és többedmagával a frontra vezényelték. Somogyban 57 társával együtt egy erdőben találta magát. Parancsnokaik a rádióssal, német összekötőkkel eltűntek, magukra hagyták a tizenéves fiatalokat. A civil ruhás fiatal leventék puskákkal, fejenként 10 tölténnyel és néhány panzerfaust-al (páncélököl) voltak felfegyverkezve. December 22-én estek fogságba. Szerencsétlenségükre a közeli NKVD parancsnokságra vitték őket. Rózsást 10 év kényszermunkára ítélték – mint később megtudta: „diverzáns cselekedetért”.[ii]
Az ezt követő kilenc évben több táborban is megfordult: Ukrajnában, az Észak-Urálban majd Kazahsztánban. Ez idő alatt dolgozott romeltakarításokon, erdőirtáson, kőbányában. 1949 szeptemberében került az Ekibasztuz néven alapított bányászvárosba Kazahsztánba. Az „éhség sztyeppének” nevezett sivatagban már nem a tajgai éghajlat, a hideg és a nyirkos levegő, hanem a forróság kínozta. Itt ismerkedett meg a tábor könyvtárszobájában Szolzsenyicinnel, akivel 3 évig raboskodtak együtt. „Szolzsenyicin egy rendkívül érdeklődő típusú ember, nagy könyvmoly, könyvtárlátogató, és mivel én is, ugyancsak, bújtam a könyveket, megismerkedtünk a láger könyvtárszobáján keresztül és barátság szövődött közöttünk. Ugyanis őt nagyon megérintette az, hogy egy magyar ennyire érdeklődik az orosz irodalom, meg a kultúra iránt – az ilyen súlyos lágeri körülmények között is. Mert hisz éppen akkor egy ötezer fős lágerbe voltunk, és a könyvtárlátogatók száma nem haladta meg a 40-50-et.”[iii] – emlékezett vissza barátságuk kezdetére.
Hogy minek köszönheti, hogy túlélte a szovjet munkatáborok poklát? Úgy emlékezett vissza, hogy sokat segített számára az istenhit és az imádság, illetve, hogy tisztában volt vele: ő ártatlanként szenved, így lelkét nem nyomja sem gyilkosság, sem rablás, sem más erőszakos cselekedet. Másrészről, az immár oroszul is írni-olvasni tudó Rózsásnak sokszor nem a napi normát kellett teljesítenie, hanem adminisztratív munkát végzett. Emellett nem vett részt vitákban, viaskodásokban, meghúzta magát. Természetesen a kilenc év alatt neki is kijutott a szörnyűségekből, „a szakadatlan szenvedés szinte eszünket vette”[iv] – írta.
Ezekben az években nem csak sokat olvasott, de papírra vetette gondolatait és élményeit, verseket is költött. Ezeket a papírokat eldugdosta, miután kitapasztalta, hogy a barakk legeldugottabb sarkaiban lévő priccsein – akárhányszor is vizsgálták a „lakrészt” –, nem kutakodnak. Így matraca mindig tele volt papírokkal. Egyik verse, amit szabadulása előtt jó egy évvel írt a kazah sivatagban, jól mutatja Istenbe vetett hitét:
„Csendesen, bágyadt hangon dudorásztam:
Jézus Szíve, szeretlek én,
Segíts át az élet tengerén.
Ha vihar kél fejem felett,
Legyen oltalmam szelíd Szíved!
Minden veszélyt elűz egy mosolyod,
Lelkem megnyugszik, ha Veled vagyok.
Jézus Szíve, szeretlek én,
Segíts át az élet tengerén!” [v]
Végig nézte, ahogy köztörvényes rabtársait több alkalommal (így 1945-ben és 1949-ben) is általános amnesztiában részesítették, őt és magyar fogolytársait viszont csak 1953 júniusában, Sztálin halálát követően engedték haza, ahová hosszú, lembergi gyűjtőtáborban való tartózkodás után, fél évvel később érkezett csak meg. A Gulág priccsein sokszor álmodott arról, hogy hazatért. Itthon még hónapoknak kellett eltelnie, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem álmodik, tényleg otthon van. „Ahogy mentem, az országút közepén jutott eszembe, hogy én szabad vagyok. Én fölemelhetem a fejemet. Én körbenézhetek. Nem kell hátratenni a kezemet. Ha akarok, megállhatok. Ha akarok, visszafordulok, aztán utána folytatom az utamat.”[vi]
Szolzsenyicinnel barátságuk nem szakadt meg, életük végéig leveleztek, az orosz író a Nobel-díj átvételekor tartott sajtótájékoztatóján is megemlítette barátját. Rózsás az írást hazatérése után is folytatta, de a diktatúra idején kéziratait elkobozták, műveit nem adták ki. Erre csak 1986-ban, Münchenben került sor, ekkor ismerhette meg nevét a széles publikum, Ebben az évben jelent meg Keserű ifjúság című könyve, amely naplóbejegyzéseken keresztül számol be a megpróbáltatásokról. Legnagyobb munkája, amelyhez évtizedeken keresztül gyűjtötte az adatokat a rabtársairól, a Gulag lexikon[vii]. A kötetből 3850 egykori Gulág-fogoly sorsát ismerhetjük meg.
Farkas Sebestyén Lőrinc
Borítókép: Terror Háza Múzeum
[i] Idézi: Jelentések a Gulág magyar krónikásáról (https://ntf.hu/index.php/2020/02/18/jelentesek-a-gulag-magyar-kronikasarol-rozsas-janos-a-magyar-szolzsenyicin-tortenete/ ) 2025. június .16.
[ii] Rózsás János: Lágeréletről és Szolzsenyicinről. In: Rubicon, 2017/3. 76—77.o.
[iii] Sára Sándor: Nehézsorsúak: Magyarok szovjet rabszolgaságban. Dokumentumfilm tanulmányokkal. Új Horizont, Veszprém, 2006.
[iv] Rózsás János: Keserű ifjúság – Éltető reménység. Szovjet fogságom naplója. Püski Kiadó, Budapest, 1999. 46.o.
[v] Rózsás János: Csendesen, bágyadt hangon dudorásztam. Ekibasztuz, 1952. február 28. Közli: Dupka György (szerk.): „Uram…segíts haza minket..!” Lágerírások: versek, fohászok, naplórészletek a sztálini lágerekből (1944–1959) a „malenykij robot” 70. évfordulójára. Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2014. 201.o.
[vi] Rózsás János: Lágeréletről és Szolzsenyicinről. In: Rubicon, 2017/3. 79.o.
[vii] Bővebben: Rózsás János: Gulag lexikon. Püski Kiadó, Budapest, 2000.
