„Az az állás, amit ő ígért – mondta – az nem igényel nehéz testi munkát, sem gép és gyorsírást, csak észt, jó szemeket és nyitott füleket. Ha ügyes és okos vagyok sok pénzt kereshetek, amint látja, van elég eszem és intelligenciám.”[1] – olvashatjuk az egyik ügynöknő jelentésében. Feladata egy Magyarországon tartózkodó olasz férfi megfigyelése volt, akit a magyar kommunista állambiztonsági szervek kémnek tartottak.
1945 januárjában szovjet mintára Magyarországon is megalakították a politikai rendőrséget, amely a kommunista párt eszköze lett a hatalom megszerzésében majd megtartásában. Már a kezdetektől igénybe vették a „civil” besúgók segítségét, ám a hálózat szervezése ekkor még kezdetleges volt, szisztematikus kiépítése 1950-től, az önálló Államvédelmi Hatóság létrehozása után kezdődött meg.[2] A női emancipáció felgyorsulásával új kapuk nyíltak meg a nők előtt, lehetőségük volt a hírszerzés területén is bizonyítani, így egyre több nő jelent meg a kommunista politikai rendőrség hálózatán belül is.[3]
A „Marosiné” fedőnevű ügynök a Duna Szállóban pénzváltóként, tolmácsként dolgozott az ötvenes évek második felében, emellett megfigyelte az ott vendégeskedő külföldieket, elsősorban férfiakat. Rendszeresen találkozott, különböző programokat szervezett nekik, esetenként különböző ajándékokat – karóra, kávé, harisnya, sál – kapott tőlük. Fontos ugyanakkor, hogy fedőneve mögött egy házas, családos nő rejtőzött, s ez „munkáját” is befolyásolta.
Jelentéseiben visszatérő elem – az éjszakai kimaradásokon, bárok, éttermek, mulatók látogatásán túl – a férje és a gyermeke is. Férje a jelentései alapján több esetben a megfigyelt személyekkel való találkozókon is jelen volt. 1960. április 14-én egy férfit a férje kíséretében vitte városnéző túrára, egy másikat pedig saját magához hívott át kávézni. Utóbbi esetről megjegyezte, „a férjem kicsit rosszallóan fogadta ezt a kapcsolatot, de legközelebbre azért meghívtuk ismét”.[4] Szembetűnő továbbá a megjegyzése, mely szerint „a pontos címét legközelebb közlöm mert a férjemnél maradt a névjegye majd elkérem tőle”.[5]
Az ügynöknő beszervezési dossziéja nem áll rendelkezésre, ám amennyiben az államvédelem beszervezett ügynöke volt, feltehetően rá is vonatkozott az állambiztonsággal történő kapcsolattartás titkos jellege. A fennmaradt dokumentumok szerint viszont nem jelentett problémát, hogy férje nem csupán jelen van a találkozókon, de bizonyos esetekben hozzá kerültek a megfigyelt személyekről szóló információk is. Az sem kizárható, hogy férje szintén kapcsolatban állt az államvédelemmel.[6] Az ügynök nem csupán a férjét, hanem gyermekét is magával vitte egy-egy alkalommal. Egy szombat délutáni találkozóba csak azzal a feltétellel ment bele, ha a férje és a gyereke is megy, mert akkor a terv szerint sétálni mentek volna.
Bizonyos esetekben az ügynököket kivonták a családi körükből és munkahelyükről is, ám sokan „összeegyeztették” életükkel az ügynöki létet. Iratai szerint „Marosiné” bensőséges viszonyban állt az általa megfigyelt férfiakkal. Egyikük fel is ajánlotta neki, hogy menjen el vele külföldre, még férjét és kisfiát is hajlandó lett volna kicsempészni az országból.[7]A külföldi letelepedés, a házassági ajánlatok ugyanakkor gyakori elemek voltak az ügynöknők dossziéiban.
Felmerülhet a kérdés: a megfigyelt személyek mit tudhattak a velük kapcsolatban álló nőkről? „Marosiné” munkahelyén, a Duna Szállóban sok külföldi szállt meg, akik a jelentések szerint egyre többször hangoztatták, hogy „Magyarországon mindenki ávós, a szállodákban minden szobában mikrofon van”.[8] „Marosinét” az egyik megfigyeltje meg is vádolta azzal, hogy az állambiztonságnak dolgozik. A hasonló szituációkra valahogy reagálniuk kellett, ezért sem véletlen, hogy a női ügynökök jellemvonásainál a csinos, megnyerő külsőn túl a pozitív tulajdonságok között említették, ha valaki leleményes, ravasz, „éles észjárása” van.
Az emancipációs törekvések ellenére az otthoni teendők, a család, gyerekek ellátása továbbra is a nő feladata volt. Ebből kifolyólag kétséges, mennyire tudja egy házasságban élő, gyermeket nevelő nő maradéktalanul ellátni azt, amit a politikai rendőrség elvár tőle. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy az ügynöknők – akárcsak „Marosiné” – pultosként, pincérként, portásként, pénzváltóként tényleges munkavállalók voltak, így munkahelyi feladataiknak is eleget kellett tenniük. Valamint az ötvenes, hatvanas években a „szocialista erkölcs” azt sem nézte jó szemmel, ha házas, családos nők idegen férfiak társaságában mutatkoztak, így a találkozók lebonyolítása is komplikáltabb volt. Bár a női ügynökök száma a férfiakhoz viszonyítva alacsony volt, egyes akciók sikerességét éppen az biztosította, hogy az adott ügynök egy nő. Ebből kifolyólag nem nélkülözhette őket a politikai rendőrség a hálózati személyek közül.
Lakatos Dorina
Borítókép: Fortepan / Bauer Sándor
[1] ÁBTL - I. - 3.2.4. - K-558 Endrődy Elena
[2] Takács Tibor: Ügynökök, informátorok, jelentések. Az állambiztonsági besúgóhálózat történetei. Jaffa Kiadó, Budapest, 2024. 44-45. o.
[3] Lakatos Dorina: Ügynöknők a szocializmusban. In: Baczoni Dorottya–Ötvös István (szerk.): „Bátorság nélkül meddő a tudomány”. Tanulmányok Schmidt Mária tiszteletére. Szent István Társulat, Budapest, 2023. 203-209. 204. o.
[4] ÁBTL - I. - 3.1.2. - I. s. - M-13194 „Marosiné”
[5] Uo.
[6] Lakatos Dorina: A politikai rendőrség és az „ügynöknők”. In: Lakatos Dorina–Takács Kitti (szerk.): Nemzet a történelem küzdőterén. Tanulmányok Szerencsés Károly 65. születésnapjára. ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, 2025. 193-206. és 204-205. o.
[7] ÁBTL - I. - 3.1.2. - I. s. - M-13194 „Marosiné”
[8] ÁBTL - I. - 3.1.2. - I. s. - M-13193 „Mecseki Edit”
